Nem vagyok naplóíró-fajta, ezt sokszor sajnálom, rengeteg fontos dologra emlékszem hézagosan, hiányosan, pontatlanul. De a lustaság mindig győzött. Most azonban kötelez a vállalás, kedvenc fesztiválomon, a dráMán nem először teljesítek efféle penzumot: blogbejegyzésben reflektálni egy- egy nap történéseire. A korai lefekvés után – hajnali 3 óra tájt kerültem ágyba (így már ez is a krónikásként vállalt szerdámhoz tartozik), tartalmas, élvezetes kocsmai beszélgetéseket hátrahagyva –, délelőtt 10-kor már az éjszakai pillangók egyikének életéről, sorsáról kezdtünk úgy szakmailag, mint emberileg érdekes, komoly beszélgetést az alkotókkal, Szilágyi Mira színésznővel és Faragó Zénóval, az előző délután látott előadás rendezőjével a színház melletti gyönyörű park szabad terében, derengő napfényben körbe ülve. A gyergyói Figura Stúdiószínház Veszélyes kanyar című előadása azért nem olyan eufemisztikusan szól a problémáról, mint az „éjszakai pillangó”-kifejezés (nota bene az is nyilvánvaló, hogy nem pusztán éjjel űzött foglalatosságról van szó). A prostitúció mint téma és a szöveg nyelvezete izgalmas kérdéseket vetett fel, egészen odáig jutva a közös gondolkodásban, hogy van-e egyáltalán értelme a színházcsinálásnak. (Szerencsére a jelenlévők közül senki nem vonta le azt a következtetést, hogy „most kéne abbahagyni”…)
A dokumentumokból, azok alapján született drámák műfaji, tematikai és stiláris szempontból sokféle kérdést indukálnak. A délutáni TALÁLKOZÁS EGY ALKOTÓVAL (T. E. A.), most éppen Kárpáti Péter drámaíróval, színházcsinálóval, egyetemi oktatóval, alkalmat adott kinek-kinek a délelőtti műfajelméleti morfondírozás folytatására, az Albert Mária vezette beszélgetés ugyanis lényegében bevezetője volt a Live/Lájv című felolvasószínházi előadásnak, amelynek különlegessége, hogy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaírás mesterszakos hallgatóinak, Kárpáti Péter és Albert Mária tanítványainak munkáiból hallhattunk néhányat. A beszélgetés ugyanakkor betekintést adott az egyetemi drámaíróképzés gyakorlatába is, amit – lássuk be – nehéz elképzelni, és magyar nyelvterületen egyedülállónak mondható. Kárpáti Péter amúgy erős állítást fogalmazott meg az adaptáció fogalmáról – hogy tudniillik minden mű adaptáció –, amivel magam egyáltalán nem értek egyet, de mert nem ennek tisztázása volt a találkozás célja, álláspontomat nem fejtettem ki ezügyben a T. E. Á.-n, és itt is megkímélem ettől az olvasót. �� Este mindenesetre egy általam is adaptációnak tartott darabot láttunk Derengés címmel a kézdivásárhelyi Udvartér Színház előadásában, Rusznyák Gábor rendezésében, aki a drámát is jegyzi. A Gázláng című amerikai filmet ismerők hamar rájöttek, mit látnak – közéjük tartoztam én is –, nem szólva azokról, akik elolvasták a színház honlapján fellelhető információkat. (Magam nem szeretek ily módon „rákészülni” egy előadásra, szívesebben hagyom, hogy meglepjen, s csak utólag tájékozódom.) Rusznyák Gábor kétségtelenül radikálisan beavatkozott a Hamilton-dráma dramaturgiájába, a romániai magyar színjátszás minden bizonnyal legkisebb társulatára átdolgozva a művet. Mindazonáltal szerencsésebb volna azért annyit már a színlapon jelezni, hogy Patrick Hamilton nyomán, vagy drámája alapján. Az előadásról bővebben nem szívesen írok így sebtében, a kritikaírást tekintve molyolós alkat vagyok, ez pedig itt nem kritika, hanem blogbejegyzés. Az este további része ismét a fesztivál idejére kialakított „kocsmában” telt – számomra a csütörtök ott kezdődött, de annak eseményeit már más foglalja össze.
Szűcs Katalin Ágnes
