Mi sem bizonyítja jobban, hogy a szervezők ISTENIEN szervezik a fesztivált, hogy szeptember 19-én, azon a napon, amikor a blogírás rám esik, mintha tudnák égen és földön, hogy életem első blogjára készülök fel, reggel 7-kor, mikor elhúzom a függönyöm, egy szivárvány az égen derít jobb kedvre, bíztatva, hogy ez egy jó kis nap lesz. „S lőn!” Kipattanva szobámból, első utam a Vekker kávézóba visz, ahol isteni a kávé, es nagy örömömre, magyarul szólnak hozzám a kiszolgálók, nem úgy, mint Pesten, ahol már a legtöbb
kávézóban a „What would you like?” a megszólítás, láthatóan Ázsiából ideiglenesen nálunk állomásozó fiatalok szájából. Tehát elérkezett az a történelmi pillanat Trianon után, amikor 650 kilométert kell utaznom, hogyha biztosan magyarul szeretnek kávét rendelni! Szeretem nézni, mennyi felnőtt férfi ül az asztaloknál reggelente (nálunk inkább a 20 évesek), szintén magyarul beszélnek, és bizony, felépítésükben különböznek az otthoniaktól, mert romantikus agyammal mindegyiknek fejszét képzelek a kezébe, és lelki szemeimmel látom, ahogy aprítják a fát a közelgő székelyföldi tél előtt, miközben én két magam mögött hagyott férj emlékét őrzöm, akik még a villanykörtét sem tudtak becsavarni. Lehet, hogy ezt a mély
hiányérzetet szolgálja ez a fantáziám az itteni medveölő férfiakról. Itt még erdőszaga van az embereknek, mi már betont párolgunk ki, akik Pesten élünk. Üdítő sétálnom a szünetekben a Küküllő parkban, nézni a helyi nyugdíjasokat, játszó gyerekeket, es persze, a kacsákat, akik nagyon élvezik, hogy a gát szélén átszalad a víz a lábuk között. Én is vágyom közéjük állni. Szeretek itt lenni. A reggeli beszűrődő napsütésben elemezzük az előző napi előadásokat. Erre most nem térek ki, nem az én feladatom, csak annyit jegyzek meg, hogy üdítő együtt gondolkodni a fiatal dramaturgnak vagy valami ilyesminek tanuló vásárhelyi gyerekekkel, Kárpáti Peter tanítványaival. Némelyik már most annyira kész van, hogyha rádiócsatornám lenne, szerződtetném, pl. Oltean Márkot. Nagyon fontosnak tartom, hogy minél szélesebb legyen a korosztályok skálája az ilyen fesztiválokon, attól maradunk egészségesek! Du. 5-kor kezdődik a nap első előadása. Alexandra Felseghi: Zeite de categoria B (B kategóriás istennők), rendezte: Andrej Majer, játsszák: Elena Ivanca, Ioana Dragos Gajdo, Silvia Luca. Az 50-es éveikben járó trió három különböző társulatból állt össze, hogy bensőségesen valljon a női színészsorsról. Román nyelvű előadás, a székemtől jobbra angolul folyik a felirat, ezért minden pillanatban el kell döntenem, hogy a színésznőket nézem-e vagy a szöveget, ez bevallom, frusztrál, és időről-időre inkább a színésznőket választom, hiszen a testbeszédükből is sejtem, mi a mondandó. Három nagyformátumú színésznő állt össze erre a produkcióra, városról városra próbáltak, és végül Bukarestben mutattak be a darabot. Amiről vallanak, az
túl lép határokon, társulatokon, akár én is mondhatnám vagy bármelyik kolléganőm, ez a mi közös sorsunk mint színésznőknek. A gyermekvállalás kérdése és nehézségei, az igazgatókhoz, a partnerekhez, a szerepekhez, a rendszerhez való viszony stb. örömei es bánatai jelennek meg a történeteikben. Egyszerű a képlet: üres térben ruhák felakasztva, és három „Istennő”” ízlésesen megkomponált, nagyon személyes „táncát” láthatjuk. Különösen megható és felemelő, ahogy a végén a közelmúltban elhunyt, neves színésznők neveit sorolják fel, feltéve a kérdést, ma már ki emlékszik rájuk. Ezzel mintegy beemelve őket a szent színpad vég nélküli történetfolyamába, abba, aminek mindannyian részesei vagyunk, akik
valaha színházban játszottunk! Olyan ez, mintha a „halhatatlanok” kitüntetést osztanának szét ott, ahol a kimondott név maga a lábnyom. Bravó! Bravó! Fontos előadás!
Rövid szünet után folytatódik a maratoni este az általam nagyon várt Székely Csaba 10 című előadásával, amit hazai színekben a Tomcsa Sándor társulat állít színpadra. Nekem ez a harmadik 10 című előadás a harmadik társulattól, a Radnóti és Tatabánya után. A darab tíz erős színészt kíván, ezért ez egy komoly kihívás bármelyik társulatnak. Rusznyák Gábor előadásait jól ismerem, izgalommal vártam, hogy ebből mit hoz ki azzal a furcsán és izgin járó agyával!
Az általa jegyzett díszlet jó keretet ad a történetnek. Ez a színdarab bizony megdolgoztatja a nézőt, nem ülhet rá egy olyan rózsaszín szőnyegre, ami gondolkodás nélkül végigrepíti az estén, hanem szinte matematikai példamegoldó agyamat kell elővakarni hozzá, hogy biztosan megértsem a történetet. Ehhez a megfejtéshez én ebben az előadásban kaptam a legtöbb segítséget, és ezért nagyon hálás vagyok. Szerettem a színészeket, és ünnepeltem magamban a társulatot, mert ez az előadás egy csapatépítő elvonulással is felér. Természetesen az előadás után a fesztiválbüfében kötöttünk ki, ahol tovább vitatkoztunk, mint minden este, a látottakról. Búcsúzóul megjegyzem, hogy azt, hogy a világ kifordult a
sarkából, semmisem mutatja jobban, hogy érkezésemkor, mikor egy jó kis erdélyi pálinka reményében kértem egy felest, a kedves büfés azt mondta, hogy „az itt nincs!” Kérdeztem: „miért?” „Mert itt senki nem iszik pálinkát!” – felelte. „Erdélynek annyi! – gondoltam. – Elveszett!” Ezúton figyelmeztetem a szíves házigazdákát, hogy fontoljak meg ezt a fontos kérdést, mert ha továbbra sem lesz pálinka a büfében, akkor Székely Csaba Bányavirága is végleg elszárad!
Peremartoni Krisztina
