A citromfűteát, ami mint ajándék, négy napja ott lapul a dráMÁs szatyromban, eddig tartogattam. Csütörtök este azonban, amikor a Részeg halottak…-ról hazaérek, valamennyit mégiscsak beledobok belőle egy csészényi forró vízbe. Merthogy este tíz után, a Kossuth utcában, egy kirakat előtt üldögélve, megfagytam, igaz, de a világ legalább a feje tetejére állt. Végre.
Hogy az ÉLET néha jobb rendező, mint azok, akiket néhány napja itt virágboltba küldtem volna, arról csütörtök este győződtem meg. A Részeg halottakat nem szolgálunk ki című előadást ugyanis – az alkotók közlése szerint – rendezte: az Élet. Bárhogy is volt, ennyit az idei dráMÁn még nem nevettem. Sőt, a zimankós idő ellenére sem fagyott arcomra a mosoly.
És bár Tandorival, délután öt körül, már érezhető volt némi szándék a (a zenélő kalitkákkal közös) kibillenésre, akkor még nem álltunk rá egészen a fejünk tetejére. Egy-egy Tandori-féle sapkát viszont szerezhettünk magunknak. Talán ezért történhetett, hogy este, a Cimborák Bábszínház előadásán, amikor már minden kétséget kizáróan szilárdan a fejünkön álldogáltunk, az előtt a bizonyos kirakat előtt, kevésbé dideregtünk.
„Na, ez az, ami számomra nem színház!” – panaszkodik egyik néző, a Madárzsokéról a színház büfébe (sic!) érkezve. És hogy miért nem, azt is elmondja rögtön: „Színészek nagyon expliciten mondanak verseket. Csakhogy igazából fogalmuk sincs róla, mi a szöveg mögött a tartalom.” Lehet, gondolom. De én akkor is inkább Tandorit hallgatok, akinek majdhogynem félévszázados szövegei formabontóbbak, mint azok a kortársnak mondott írások, amelyekkel ez idáig, a 13. dráMÁn találkoztam. Tudom, elfogult vagyok Tandorival. Nem úgy, mint azok a velem szemben ülő nézőtársaim, kik – akárcsak Tandori kismackói – békésen szundikálnak a Tompa Miklós Társulat Székelyudvarhelyre szállított (melegnek épp nem nevezhető) barlangjában.
De ne búsuljunk, mert bár nem tudjuk, milyen, néhány napig még Lesz dráMA. Lösz dröMÖ. Lasz draMA. Lisz driMI. Lusz druMU. És „ugyanez elmondható bármiről”.
deákkati
Részeg halottakat nem szolgálunk ki, Cimborák Bábszínház.
Fotó: Kelemen Kinga
[Végre.] –>Valóban, mintha kezdene bemelegedni a fesztivál. S ezáltal a magamon érzett szigorúság is enyhülni látszik. Örülök a kedves előadásoknak. S a kedves alatt nem azt értem, hogy puhány, vagy könnyed témával dolgozó, sőt. A Részeg halottak…-ról se lehet azt mondani, hogy éppenséggel laza témához nyúltak az alkotók, és Tandori szövegeiről se lehet azt mondani, hogy nyugalmat árasztanának. Viszont megnyugtatnak.
[rendezte: az Élet] –> Lehet, hagyni kellene, hogy több előadást rendezzen az Élet, és kevesebbet a Színház. A Színház elfelejtett játékos lenni. A tegnapi T.E.Á.-n Boros Csaba meghívott felvetette, hogy alig lehet lenyomatot találni a színházi zenéről a sajtóban. Leggyakoribb, hogy jól aláhúzta az előadást. Ennek több oka is van – fejtegették közösen a közönségben ülő szakmabeliekkel –, kevés az igazán hozzáértő füllel rendelkező kritikus, illetve eddig nem is játszott akkora szerepet a zene az előadásokban, mint most. Valahogy így látom ezt a bábkészítéssel is. Kevés feedbacket kaphatnak a tervezők is. S nekem bár nincs képzésem a bábtervezés csodavilágában, annyit megtehetek, hogy leírom Ferenczi Zoltán nevét (Sosovicza Anna egy színésznő!-sztájlban). Ha egyéb nem, maradjon itt a színháztörténészek számára.
[formabontóbbak] –> Nem meglepő, hogy tudnak belőlük olyan munkák születni, amelyek ki tudnak lépni a formából, például elmozdulni az installáció üdítő irányába. Hiszem, hogy a jó szöveg jó ajánlatot tesz.
[elfogult vagyok Tandorival] –> Lehet, hogy elfogult vagy Tandorival, Kati, de azért az is igaz, hogy nem igazán szaladgálnak (micsoda ige ez is ezekre a szerzőkre) olyan figurák ma már a környezetünkben, mint Tandori és Örkény. Szövegeik maibban szólalnak meg a mainál – és ez mindannyiunk számára, ki így vagy úgy arra vetemedik, hogy írjon, felkiáltójel.
biroréka
