Hogy kabátzsebünkben – sok egyéb mellett – telefon; táskánkban fülhallgató lapul, abban talán nincs semmi különös. Az viszont, hogy egy pár meleg zokni is beszuszakolja magát egész nap magunkkal cipelt cókmókjaink közé, talán kevésbé egyértelmű. Főleg most, a többhónapos kánikula után alig két-három héttel. Megszokottnak nem megszokott. Hasznosnak viszont felettébb az. És erre lehet, hogy még Schneider-Lőnhárt Csenge sem gondolt akkor, amikor megalkotta auditív performanszát, a Playdate-et. Ebben a dráMAi hidegben viszont már szükségszerű volt gondolnia erre is. Akinél tehát nem rejtőzködött extra-zokni, az a játékdélutánon talált magának. Ahogy fülhallgatót. Okostelefont is. Sőt, a minket fogadó önkéntes saját hotspotját is kedvesen megosztotta azzal, akinek erre szüksége volt. Mert bármit tehetsz, csak légy kedves – kéri tőlünk Csenge, mielőtt belépnénk közös játszóterünkbe.
„Köszi, hogy elhoztad a Playdate-et ide, mert Udvarhelyen ilyesmivel nem igazán találkozunk” – mondja egy udvarhelyi fiatal Csengének, közös játékuk végén. Fazakas Réka, a tegnapi kommentinterjú alanya pedig azt hangsúlyozza, hogy „A színház kapcsolódási és találkozási alkalom. (…) Ebben az egyre inkább izoláció felé vezető időszakban fontosnak tartom, hogy új együttléti, kapcsolódási lehetőségeket teremtsünk. Nézőként szeretnék minél változatosabban kapcsolódni emberekhez, előadásokhoz, a világ problémáihoz. Szeretem érezni, ha egy előadás tényleg csak azért működik, mert én nézhetem. Tehát ha nem találkoznánk aznap a játszókkal, az előadás nem mehetne le. Egy kisrealista előadás a full sötét nézőtérrel is le tud zajlani”. 18:20-kor pedig, az első Playdate után néhány perccel érkezik az újabb komment Rékától: „Playdate, valódi találkozás!” Ma pedig, 11:37-kor azt, hogy „a marosvásárhelyi színisek átjárószínháza, szintén találkozás”. De erről majd a holnapi naplóban. Most térjünk vissza tegnapi játékainkhoz.
Ha mi nem vagyunk, nincs Playdate. Nélkülünk a papírlapok üresek. A ceruzáknak a hegye éles. A plüssmackók magányosak. Játsszuk azt, hogy 3021 van, és kiborgok vagyunk. Feladatunk, hogy olyan környezetet teremtsünk, ami annak az érzékeny lénynek, ami valaha az ember volt, ideális. Csakhogy – játékon innen és túl – ez az általunk alkotott világ voltaképpen a sajátunk. Merthogy igazából 2022 van. És bár gyakran szorongunk, magányosak vagyunk, emlékeink tökéletlenek, testünk öregszik, azért emberek vagyunk. Még. Ebben a – magunknak teremtett, és éppen emiatt tőlünk függ, hogy milyen – világban. This is what makes us human.
Playdate. Fotó: Kelemen Kinga
A sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház Eltűntek / Dispariții című előadása viszont minden bizonnyal nélkülünk, „a full sötét nézőtérrel is le tud zajlani”. A Playdate után furcsa is volt számomra újra homályban kuksolni. Közben viszont volt elég időm eltűnődni az idei dráMA műsorfüzetének egyik, a szervezőcsapat által megfogalmazott mondatán, nevezetesen ezen: „Az idei év mottója az új formák kellenek, ezért formabontó, kísérletező szellemű és nemhagyományos munkamódszerrel készült kortárs romániai alkotók előadásait hívtuk meg”.
Elszántan keresem tehát a formabontó elemeket az Eltűntekben. Nem találom. Várok. És egyszer csak Mădălina Mușat a második felvonás kezdetén felháborodik, hogy alig van szerepe. Hogy még neve sincs annak, akit játszik. Hogy ő itt most csak egy nő a szomszédból. Aztán megy tovább a történet. És itt megjegyzem, hogy a Boros Kinga által ímhol létrehozott Dramaturgot minden előadásba-díjra ezúttal a sepsiszentgyörgyi Eltűnteket is felterjeszteném. Merthogy hébe-hóba – amikor a színészek elmagyarázzák, ki mit játszik éppen – előbukkan egy-egy leheletnyi reflexió a színházra. De gyorsan abbamarad. És ilyenkor még mintha meg is szólítanának minket. Mintha. Igazi, nézők és játszók közti párbeszéd valójában nincs.
Azért persze nevetünk. Mert a humort jól használja az előadás. Csakhogy kun(va)cogásaim közepette kicsit úgy járok, mint Elise Wilk Marthája, aki azt hitte, egész Németország friss-szappan-illatú, de ahogy közelebbről megnézte, észrevette, hogy szavatossági ideje már rég lejárt.
deákkati
