„Tényleg virágboltot kellene nyitni, és hagyni ezt az egész színházat a francba!” – állapítom meg a dráMA második napjának végén. Ezt a virágbolt-ötletet egyébként Andrei Măjeri adja, aki a délutáni T.E.Á.-n, Köllő Kata kérdésére (azaz, hogy mivel szeretne foglalkozni, miután felhagy a színházzal) azt válaszolja: „Virágboltot szeretnék nyitni!” A három rendező közül – akiknek előadását tegnap láttam – egyébként Măjeri-t küldeném el legkevésbé a színházból, mondjuk, egy virágboltba. Magamat azonban mindenképp.
És így, hogy finoman beleszippatottunk képzeletbeli, színházon túli bokrétánkba, eszembe jut a K. Gedeon-előadásunk virágcsokra, melynek szerepe, hogy a néző által Bogi kezébe kerülve, kimondassa vele a következőket: „Köszönjük ezt az óriási tapsot! Ettől a tapstól most nagyon népszerű lett az előadás. De nem biztos, hogy jó. Népszerű, de nem biztos, hogy jó.”
Minden, amit elvett tőlem Alois / Toate lucrurile pe care mi le-a luat Alois, Reactor. Fotó: Kelemen Kinga
Hogy a hajukat tegnap nem fújta volna szét a tapsvihar (ez a dráMAi időjárás már csak ilyen), arról a színészek nem panaszkodhatnak. Zsebkendők is jócskán törölgettek a nézőtéren meghatódottságtól gördülő könnycseppeket. Kolcsár Jocó bevallja nekem halkan, akit sírni sose láttam (pedig dolgoztunk már együtt siralmas körülmények közt!), hogy Kató Emőke játéka őt is megérintette. „Téged nem?!” – kérdezi döbbenten. „Engem nem, Jocó. Én ki vagyok égve. Tudod…” – válaszolom, éppen a temesváriak előadására megérkezve. „Jaja…” – jut eszébe helyzetem, és közben lemegy a nézőtéri fény.
„De tizenkét évvel ezelőtt még nem voltam kiégve!” – szólok rá magamra a sötétben. Merthogy akkor láttam a kolozsvári Ványa bácsit, amire egy évet kellett várnom, hogy bejuthassak végre. Viharban, sárban, Uniter-esőben ott, a pusztuló orosz erdők alján akkor nem volt hiány; na meg az egyetemen sem telt el úgy hét, hogy szó ne került volna a Ványa bácsiról. Beültem tehát. Tizenkét éve – akárcsak másfél órája a Minden, amit elvett tőlem Alois / Toate lucrurile pe care mi le-a luat Alois című előadásra. Vagy a Csak lazán!-ra. Amin épp most ülök. Nem épp lazán.
És ha már Hatházi András a Facebookon feltett kérdésünkre – Mit vártok egy fesztiválblogtól? – ezt írja: „Ne legyen szempont az, hogy ezt most illik-e megírni”, bevallom, a Ványa bácsi akkor engem nem érintett meg. Hiába az Uniter. Persze, ez most egy másik előadás. Viszont még mindig az Uniter, amely Kató Emőkét díjazta „azért az erőért és érzékenységért, amellyel megalkotta az Alzheimer-kórban szenvedő karaktert, annak tehetetlenségbe és feledékenységbe zuhanását”. Az előadás különben korrekt. Látszik rajta a munka. Értem. Csak nem érzem. És a temesváriak előadását indító fénnyel egyszerre bevillan még egy mondat gedeonos emlékeimből: „Ha én azt mondom, hogy ebben a teremben meleg van, az nem a terem hőmérsékletéről szól, hanem rólam, aki ezt a hőmérsékletet ebben a teremben melegnek érzi.” Közben levetem a kabátomat. Aznap először.
Katarzis utáni sóvárgásomban – mialatt Bandi András Zsoltot, Magyari Etelkát és Mátyás Zsolt Imrét nézegetem (Jancsó Előd ekkor még nincs színen) – utópisztikus virágcsokrom bukéjába hirtelen egy kis temesvári illat keveredik. A TESZT-en, több évvel ezelőtt, átélt színházi katarzisok elhalványult emléke ez. Negyedórája mehet az előadás, amikor az egyik néző (Nevét nem írom le; nem tudom, illik-e. Bocs, András!) odahajol hozzám, és azt súgja: „flow without flow”. Merthogy a műsorfüzetben az előadás a flow-élmény fontosságára emlékeztet, csakhogy pont ez hiányzik belőle. Innen a szójáték. Felkacagok. Tetszik. A helyzetet legalábbis elég frappánsan megragadja. Nevetésem viszont nem tart soká. Elszomorít, hogy kis vidékünkön néhány évvel ezelőtt még volt egy társulat, amely évről évre megmutatta nekünk a Béga-parti, májusi virágzást, ami az én szakmai kiégésemet biztosan lassította. Egy évre elegendő színházi aromaterápiát lehetett összegyűjteni akkor. Évad közbeni sebeinket azzal kenegethettük. És ehhez a temesvári színház is beletette (volt) a magáét a saját előadásaival. A tegnapi Csak lazán! nem ilyen volt. Nem zárom üvegbe. Hagyom elillanni.
Ha a Reactor előadásáról azt mondtam, „Értem. Csak nem érzem.”, akkor A zöld macskáról azt mondanám, „Érzem. Csak nem értem.” Elise Wilk drámája (röviden: Dani kiautózik egy hegy tetejére Biancával, és ott megöli a lányt) ugyanis mintha saját történetünket, 2022 májusát írta volna meg. Közben meg az is elhangzik az előadásban, hogy „Nem látod ezt a szart itt, amit valóságnak hívnak!” – hogy a szereplők, hogy ne érzékeljék, mi történik körülöttük, elképzelnek random dolgokat. Például egy zöld macskát. Akárcsak mi ezt a színházat, önmagunk számára: kicsi, aranyos, meg lehet simogatni. Ám nem sok köze van a valósághoz.
Vége. Felveszem a kabátomat. Hazafelé tartok. A zöld macskában (számomra indokolatlanul felhasznált) Lakapcsolom a villanyt a fejemben című dal egyetlen sorát dúdolom magamban: „Van mennyország és a síron nő virág.”
deákkati
