A 14. dráMA utolsó napjáról kellene írnom. Az utolsó napok mindig egyfajta búcsút jelentenek – a felkérést ezért én kitágítom, és inkább erről az egész hétről írok, amit a 14. alkalommal megrendezett fesztivál jelentett, és aminek témája az OTTHON volt.
A Google gondoskodik róla, hogy minden évben emlékeztessen rá: ebben az időszakban szinte napra pontosan mindig Udvarhelyen vagyok, évek óta (kivéve a tavalyi évet). A fesztiválon való ittlétem lassan már egész rutint hozott magával számomra – ez is az otthont idézi fel, nem? Az otthon/itthon-levés a családot jelenti – ebben az esetben a bizalmat, a meghitt beszélgetéseket, mint arra már több előző bejegyzésben is utalás történt itt a dráMA Facebook-oldalán. Számomra egy ilyen fesztivál legnagyobb hozadékát – a látott előadások mellett – legfőképp ezek a beszélgetések jelentik; a „hivatalos”, szakmai körben folytatottak, vagy még inkább az azon kívül megejtettek: az alkotómunka napi kételyeinek feltárása, a sikerek felemlegetése, a sűrű dolgokra való ráébredések öröme és aggodalma. Amikor rég nem látott emberekkel, munkatársakkal, volt diákjaimmal, barátokkal találkozik az ember – vagy egyszerűen csak én – olyan dolgokat ismerhet fel újra (vagy még inkább: el újra), amikre esetleg már nem is volt bátorsága rákérdezni. Önmagával, a világról való gondolataival, az embertársaival alkotott véleményével együtt. Ez teszi minden évben annyira OTTHONossá ezt a fesztivált.
No meg persze a mintaértékű szervezés – mégpedig az érkezés legelső pillanatától kezdve (sőt, már az azt megelőző kommunikáció során is). Az önkéntesek odaadása, készenléte, Réka és Pali állandó, szüntelen figyelme a vendégek, a társulatok, a történések iránt. Gellértnek, a társulat „lélek-emberének” folytonos perpetuum mobile-szerű jelenléte a helyzetek és problémák sűrűjében, amelyeket aztán rendre megold. A fogadó udvarhelyi társulat lelkessége, nyitottsága, igazi érdeklődése, napi szintű jelenléte. Az új társulati tagok szinte tapintható elkötelezettsége, hite a befogadó család iránt – irtózatosan fontos dolog ez!
Mitől OTTHON még ez a találkozó? Egy konkrétan és ténylegesen nagyon egyszerű dologtól – a fesztivál hete alatt kimondottan nagyon sokan ünnepelték a születésnapjukat a helyi és az érkező társulatok színészei közül (az elején fel akartam sorolni, de inkább eltekintek a személyiségi jogok miatt 😊). Ez pedig ad egy különös minden esti eufóriát a találkozásoknak, egyfajta általános örömöt, drukkolást, valamilyen közös rituálét, melyen keresztül az emberek kifejezik nemcsak a kollégájuk iránti szakmai tiszteletüket és megbecsülésüket, hanem az emberbaráti szeretetüket is. Ez is OTTHON. Hiszen otthon az, amikor például egy társulat színészei jól érzik magukat egy csoportban, közösségben. A színház az egyik legerősebb otthon, ami igazán rabul tudja ejteni a „családtagokat”. és velük együtt a fiatal színészeket, alkotókat, akik összegyűlnek, hazajönnek ide. Az egyik legizgalmasabb és – számomra legboldogítóbb – érzés, amikor az új generációk igazi örömmel köszöntik egymást ezen a találkozón. Hiszen az otthon a továbbvitel helyszíne is. OTTHON sokkal bátrabban lehet mindent folytatni, tovább vinni – a családi rituálékat, az összetartozás és leválás gyönyörűségeit és rettegéseit. Amikről egyébként a fesztivál előadásai is szólnak. Ide tartozik persze a másik oldal is – az otthonba ellátogató emberek, a nézők, kritikusok, vendégek serege, a meghívottak hotelmagánya. Pár napig ideiglenesen együtt ülsz, együtt gondolkodsz emberekkel, van egy ilyen „mintha együtt lennénk” -érzés, aztán futunk, szaladunk tovább, truppok, vendégek, nézők.
Ez a feltételes együttlét, belekóstolás egymás szakmai és emberi létébe persze néhol göröngyös, egyenetlen. Sajnos már rég nincs lehetőség, (igény?), semmilyen fesztiválon, szakmai találkozón arra, hogy a résztvevők egész héten együtt legyenek egymással, mindenki mindent megnézhessen. 2023-ban egészen irreálisnak tűnik egy ilyen felállás, egy ilyen többnapos együttlét reménye. Legjobban talán a helyi udvarhelyi társulat jár (a vendégeken kívül) ilyen szempontból, hiszen ők minden érkező csoporttal találkozhatnak a hét folyamán, mindenkit megnézhetnek, beszélgethetnek egymással. Persze, az idei hét számomra is remek volt, hiszen gyakorlatilag szinte a fesztivál teljes programját végig nézhettem (nagy ritkaság ez ma már!). (Nagy sajnálatomra pont az utolsó, tegnapi este csúszott össze, hiszen két előadás párhuzamosan ment, így Sebestyén Aba Lackfi János-szövegekre készített Lélekfitnesz című estjére sajnos nem jutottam el. Hátha majd Kolozsváron vagy valahol máshol…)
De mindjárt a nyitó nap nagy élménye volt – a független kolozsvári Visul mellett – a sepsiszentgyörgyi társulat nálam instant kedvenccé vált Napraforgója (remek, fergeteges alakításokkal). Ugyan már másodjára láttam az előadást, de most is nagyon közel áll hozzám az az eszement tempó, humor, (ön)irónia és többszörös rétegzettség, amelyet hoz ez az előadás. Aztán nagyon szerettem a vendéglátó udvarhelyiek Ábeljét, amely – persze, elhangzott – túlontúl hosszú (bár ebből én az első részben nem vettem észre semmit), de képes egyfajta olyan hangulat megteremtésére és történetmesélésre, ami igazi élményt adott számomra. (Ehhez hozzájárul a mesélő, Barabás Árpád, és persze muszáj örvendeni két fiatal színész pontos, igényes munkájának, akik alig pár éve végeztek: bravó, Áron, bravó, Tamás!). Pénteken a kolozsvári bravúr-előadás, az Ifjú barbárok magabiztosan hozott egy olyan szintet, együtt-játékot, amitől az embernek megjön az életkedve, és még tovább is nézné – és itt is csupa-csupa fiatal, vagy szinte fiatal!
Az utolsó nap első előadása a Magyarosaurus dacus volt, a nagyváradiak produkciója, amit Gianina Cărbunariu írt-rendezett-koncipiált. Ez az előadás is nagy társulati erőbedobással készült; érdemes lett volna talán a bemutatón látni. – És aztán a fesztivál váratlan és meglepő zárása, egy igen jó hangulatú Portugál a Figura stúdió előadásában, dinamikus, lendületes alakításokkal. És néhány olyan dramaturgiai-szereposztásbeli telitalálattal, ami teljesen más dimenziókat nyit meg a jól ismert Egressy-darabban, mint amit megszoktunk és tudunk: a férfiszereplőből nővé alakított Kocsmáros Bartha Boróka alakításában az anyai szeretet, aggodalom új elemét hozza be a darabba. (De persze mindenkit jó látni benne, rendben van az egész előadás.)
A fesztiválhoz kapott ajándékcsomagban van egy kisebb lapító is, amelyen a találkozó és jelmondata szerepel. Nagyon eredeti és jó ötlet, persze, meglepő is, amit az is tanúsít, ahogy az előadásvégi tapsrendeken a lapítót átvevő színészek (mert ők is kapnak egyet-egyet a virágcsokor és emléklap mellé) tréfásan meghökkenve kézbe veszik, és nevetnek egyet. Lapító – a főzés, a közös ebédre, lakomára, vendégvárásra való készülés kelléke. Minden otthonban megtalálható. Szerves, személyes tárgy, egyfajta öröm, beteljesülés ígéretét hozza magával. Mint ez a 14. dráMA is. Köszönet érte!
Szilágyi-Palkó Csaba
