A péntek is szakmai beszélgetéssel kezdődött Dálnoky Réka moderálásával. Stefan Caraman darabjának talán az lehetne a magyar címe: Otthonról hazatérés. Nagyon bírom, hogy a műsorfüzetben meghagyták az eredeti román címet, és be kell tegyem fordítóba, hogy értsem. Egy többnyelvű fesztiválnak mindig dilemmája, hogyan teszi hozzáférhetővé a csak egyik nyelvet beszélőknek a programot, de minden variációban van deficit: ha feliratot olvasok, nem látok eleget az előadásból (bár a színházban is irányítják a tekintetemet, mégis nézhetek mást, vagy hosszabban, kedvem szerint – amit filmet nézve nem tudok megtenni), ha szinkrontolmács mondja fülbe, akkor nem kapom meg tisztán az előadás hangját, ami sokkal inkább építi annak világát, mint amennyire ennek tudatában vagyunk. Egyébként pedig a nyelvi nem értés ad egy olyan távolságot, ahonnan tényleg mást lát meg az ember, mint a saját nyelvén nézett előadásokban. Hálás vagyok, hogy valaki mindig odaült mellém / mellénk, és végigsuttogta az előadást – kösz, Réka! Vagy a szakmain multitaskingban Kata, aki újságíróként is, illetve Gellért, aki pedig alkotóként is részt vett a beszélgetésben, közben tolmácsolva a diskurzust nekem is. Izgalmas volt azzal szembesülni, hogy mennyi mindent hozzátett a személyiségük – színház voltak a színházban –, így közvetlenül beleshettem abba is, ők hogyan vesznek részt a pillanatban.
Szóval az első szakmai beszélgetést, amelyben Réka a három frissen végzett színésznőt és a tanár-rendezőjüket kérdezte, igyekeztem minél figyelmesebben nézni – mint a színházat. Szerencsém volt, hogy az előadásuk alatt elcsíptem – mert Dana Lemnaru közelében ültem –, hogyan nézi őket. Elfogult izgalommal figyelte őket. Ez a beszélgetésben sokkal hűvösebben jelent meg. Egy idő után az tűnt fel, hogy nagyon tartják magukat, nem oldódnak, alig néznek egymásra: szerepelnek. Kíváncsi lettem, vajon milyen ez a művésztanár-rendező szerep, milyen ez a viszony, amiből az előadás született. Az kiderült, mennyire nehéz oldottan beszélgetni egy több szempontból is megterhelő színészi munkáról. A második szakmairól nagyon hiányzott Tóth Tünde rendező, de a vendéglátó társulat tagjai érzékletesen összefoglalták az előadás színrevitelének történetét. Így számomra az derült ki, hogy a kis csapat szépen összedolgozik a közönségükben gondolkodva, akik ebben az évadban fogják látni Tamási Áron kultikus regényének színpadi változatát.
Érdekes, mennyire erősen a rendező illetékes az előadás formátumának, szándékának alakításában – ha ott van a szakmai fórumon a rendező, azért, mert erről szinte kizárólag ő beszél; ha nincs, akkor azért, mert a színészek számos kérdésre válaszolják azt, hogy az rendezői kompetencia. Az intézményesült rendezői színházban tehát nincs idő, helyzet, esetleg szándék, hogy rendező és színészek nagyon alaposan átbeszéljék az előadás mibenlétének és megvalósításának részleteit – ami az itt leírt struktúra fennmaradását erősíti. Tudom, hogy sok szakmabeli mondja azt, amikor a próbaidőszakot firtatom, hogy a színházcsinálás nem elsősorban intellektuális munka, hanem fizikai, érzelmi érzéki – és minthogy azok mondják, akik csinálják, nem is kérdés, hogy ez így van. Hogy ez jól van-e így, azon meg én szoktam lamentálni, hiszen a kritikus, ha szabadkezet kap a blogon, azon gondolkodik, ami felkelti az érdeklődését.
A koraesti előadást a fesztivál második Matei Vișniec darabját Zakariás Zalán rendezésében ugyancsak a vendéglátó társulat művészeinek előadásában láttuk. Pál-Varga Márta és Veres Orsolya minden irányból nézőkkel érintés-közelségben körbevett, dermesztően letisztult térben játszottak. Ez a játéktér a legkisebb színészi hamisságot is azonnal leleplezi – amiként a színpadi meztelenség, ami ugyancsak drámai erejű tud lenni, ha relevánsan használják, azonban leválik az előadásról, és priváttá lesz, ha mesterkélten próbálnak azzal súlyt adni valaminek –, de megemeli az egészet, ha dramaturgiai oka van a tér markáns transzparenciának. És itt van. Az előadás témája első ránézésre a háborús csoportos szexuális erőszak, a női test, mint csatatér. Vișniec (aki politikai publicistaként is dolgozik) rögtön a boszniai mészárlások után írta a darabot, és tökéletesen érthető, hogy erősen involvált tézisdrámát írt – mert a darabja valójában a délszláv háború Boszniában zajló vérengzéseket közelről tétlenül végignéző felelősöket vonja színre és kérdőre.
A dráma egyik szereplője ekként az USA képviseletében egy amerikai pszichológusnő, a másik a szexuális erőszakot túlélő helyi fiatal nő. Az előadás kezdetén elhangzik egy feminista tétel a háborús erőszakról, de a dráma nem ezen a vonalon építkezik tovább. A két szereplő a két kultúrát képviseli, ekként egy politikai drámát nézünk, amit két nőalakra írt a szerző. A dominánsabb fél puha eszközökkel, manipulációval, de eléri a szándékát. És bár nem ismerem az eredeti szöveget, így lehet, nem teljesen pontos az értelmezésem, de az előadásból, ami a két odaadóan, figyelmesen, szépen dolgozó színésznő játszott, nekem ez derült ki, miközben nyilván látjuk a valódi alakokra megírt valódi lehetséges történetet is, nemcsak a tézis. Az nyilván a rendezői koncepció része, hogy milyen erejű és jellegű színházi eszközökkel dolgoznak – ezeket én feleslegesen túlzónak éreztem a kis térhez és remek színészi kondíciókhoz képest.
Az esti előadásban szédületes geg-fergeteget láttunk. A dolog jellegéből adódóan ellenállhatatlan az a színészi játékkedv, ami forgatja ezt a színházat. A harsány bolondériában ügyesen pörgő színészekkel, táncosokkal, zenészekkel, és egy nagy kaliberű színésznőben megtalált bartóki alteregóval mesél a társulat a két zeneszerző zseni életéről. Szívből ajánlom az előadást mindenkinek, aki nagyon tud lelkesedni színészekért – és itt illene hosszabban írnom minden egyes művészről, de azt majd a kritikában, hogy maradjon valami a Színháznak is.
Az előadás után rögtön megtartott beszélgetésből pedig, amit Albert Mária moderált, egyebek mellett az derült ki, hogy a háromórás forgatag a rendező, ifj. Vidnyánszky Attila fejéből pattant ki részletekbe menőkig, amit a csapat három és fél hét próbaidőszak után abszolvált. Ezt a formátumot én annakidején Mohácsi János rendezéseiben ismertem meg, csak az ő munkamódszerével ez a standardnál hosszabb próbaidőszakot szokott igényelni. Amikor a Tokos Zenekar egyik zenésze elmondta ebben a késő esti beszélgetésben, hogyan kerültek bele a munkába – régi tervek gyors és hatékony megvalósításaként –, eszembe jutott Kovács Marci, aki a Szakértők zenekar vezetőjeként sok Mohácsi előadás zeneszerzője és zenész szereplője. Egyik nagy munkájukban a próbaidőszak vége felé azt mondta neki a rendező, hogy sajnálja, de még sincs szükség arra a zenére, amit korábban kért tőle, s ami meg is született. Kovács Marci erre szomorúan azt felelte, hogy értem, János, de én ezt akkor is el fogom játszani – és ez így is lett.
Az előadás közben egyébként azt realizáltam, hogy ilyen nagyokat egyáltalán nem röhögtem a fesztivált alatt. Humort persze fel tudok idézni szinte mindegyik előadásból, de ami azt illeti, a kortárs dráma nagytöbbségében nem valami vidám dolog.
Proics Lilla