A csütörtöki nap is szakmai beszélgetéssel kezdődik. Ugyan a szucsávai színház előadása a háború és a halál nehéz fajsúlyú témáját dolgozza fel, a társulat mérhetetlenül derűs, közvetlenül csevegve mesélnek nekünk egy, mint kiderül, kihívásokkal teli próbafolyamatról. Azt mondják, hogy sokat próbáltak, de maga az előadás 12 nap alatt született meg. A rendező, Botond Nagy, azt is elárulja, hogy a karrierében ez az első előadás, amiben egyetlen szót sem változtatott a szövegen, és hogy a szerző, Matei Vișniec, az egyik legkedvesebb, legelhivatottabb színházi ember akivel valaha találkozott. Erre a résztvevők mind lelkesen bólogatnak. De akad még lélekmelengető pillanat: kiderül, hogy a szucsávai színészek látták a Migránsokat az udvarhelyi társulat előadásában és igazán nagy hatást gyakorolt rájuk. Jóleső érzéssel megyek ki a beszélgetésről: a dráMA egyik célja, hogy teret adjon az inspiráló találkozásokra és eszmecserére és lám, ez meg is történik!
Az ebédnél összefutok az udvarhelyi színház technikusaival. Alig lehet egy szót váltani velük, ugyanis a dráMA-hét alatt a műszakkal és szervezőcsapattal együtt reggeltől estig dolgoznak, sokszor este is. Ők nem szoktak bekerülni a fesztiválnaplókba, rólunk nem szól kritika mert a munkájuk „láthatatlan”. Pontosabban akkor vesszük észre, amikor valami nem sikerül, de – bármennyire is reklám szaga van – nélkülük nem lenne fesztivál.
A nap első előadása az Întoarcerea de acasă és úgy érzem, hogy a közönség nagyon szereti. Az utolsó sorból suttogva próbálok szinkron fordítani a magyarországi vendégeinknek, mert az előadásnak nincs feliratozása. Nem is lehetne, mert a szöveg végig játszik velünk, elhiteti, hogy őszinte vallomásokat hallunk, hogy egyedi interaktív pillanatokban van részünk, utána pedig szándékosan leleplezi magát: minden előre meg van írva.
Este az udvarhelyi társulat játszik. Ábel.Rengeteg. Megint rácsodálkozom, hogy mennyire szeretem ezeket az embereket. Ezer éve olvastam a regényt, de az is lehet, hogy középiskolás dacból épp csak átfutottam, és most élvezettel állapítom meg, hogy a kérdések, amiket felvet mennyire aktuálisak még mindig – vagy lehet, hogy már megint? A tapsrendnél én viszem fel a társulatnak a virágot és a fesztivál idei tematikájához illő világot jelentő vágódeszkát.
Utána kezdődnek a hajnalig tartó beszélgetések a fesztivál kocsMÁban, amit szintén a szervezők leleményes munkája varázsolt a csupasz táncteremből otthonos fészekké. Ma este a Szűcs Aku Duó zenél, de csak kintről hallgatom őket, mert elragadnak az este „szakmai beszélgetései” – ezúttal egy sör mellett.
Dálnoky Réka
