Péntek délelőtt lendületes beszámolót kaptunk a szakmai beszélgetésen a B kategóriás istennők előadóitól (azaz maguktól az istennőktől) valamint egy, a színész-létet megragadó rejtvényt, az egyik színésznőtől: Elena Ivanca megosztotta velünk a Vlad Mugurtól kapott tanítást, mely szerint a gesztus és a szó közötti terep a színészé, ott kutat, ott nyilvánítja meg tehetségét. Ez a színésznő-sorsot tematizáló előadás egy Bákó-Kisinyov-Kolozsvár tengelyen létrejött projekt eredménye, terek és nyelvek között, s ezzel lehetséges utakat is mutatott a színházi perspektívák számára. (Maguk a színésznők a beszélgetés végén, félig fréfásan, a jelen lévő dramaturgokra bízták a folytatást). A délelőtt másik fontos megfogalmazása az udvarhelyi társulat 10 című előadása kapcsán hangzott el, a szereposztás és a színház távlatai kérdéskörben: véget vetnek az „egy barázdás színész” gyakorlatának – azaz annak, hogy egy színészre mindig hasonló szerepeket osszanak. Képzeletemben meg is jelent a mély barázdából kifele evickélő színész képe – s fölötte az a nagybetűs kérdés is, hogy vajon ki és mi ásta (vagy ássa mostanság is) ezt a barázdát? (Erre nem most próbálnék válaszolni.)
Idegenség és kirekesztettség: ebben kapcsolódott össze a délutáni két előadás. A nagyváradi Szigligeti Színház társulata erős, borzongató víziót tárt elénk, Kovács D. Dániel rendezésében. A Kárpáti Péter Én, a féreg c. Kafka-kabaréjára épülő előadás súlyos stílust hozott: abszurd-groteszk nyelven adta elő a féreggé változott Gregor Samsa történetét, mégpedig úgy, hogy a közönség a soraiban ülő Gregorral egy kollektív testet alkot, s ebből a pozícióból nézheti, hogy a Samsa család hogyan undorodik ettől az állati testtől (azaz tőlünk, nézőktől). A poszthumán vízió nemcsak az emberi létből kirekesztett állat léthelyzetét kínálja a nézőnek, hanem játékba hozza a két térfelet: a színpadon megjelenített nyárspolgári világ szereplői éppen afölött utálkoznak, amit a túloldalon maga a polgári kultúra hozott létre azzal, hogy kierekesztette az idegent, az ösztöni megnyilvánulásokat, az animálisat, a szexualitást. Az apai tekintély árnyékában élő degradált lény, a féreg ebben a vízióban a kultúra (mellék)terméke – olyan kaotikus világot tapasztalunk meg, amelybe végül mégis belefeledkezik a család, s mint sárban a disznók, dagonyáznak a féreg-közönség fertőjében a fotózkodás idején. Önmagára reflektál a színház: a nézőség témája s a váradi opertt-játszás esztétikája szintén a féreg ambiguus terepén jelennek meg az utolsó részben, és váltanak át a cool fun abszurd-szürreális síkjára. Koszos üvegajtók zárják majd nyitják meg a nézőtér fele a színpadi világot, amelyben a hrabali groteszkhez közelítő figurák mozognak: a kissé lompos és egyszerű anya, egy saját komplexusait is rejtegető szigorú apa, a titokzatos lánytestvér, a kíváncsi orvos, a politikus típusú cégvezető, a szexuálisan felajzott szerető. És a mi oldalunkon a holtsápadt Gregor. Borzongva-szorongva nevetünk.
Második előadásként a lendületesen és odaadással dolgozó bábszínésznő, a sepsiszentgyörgyi Daróczi Klarissza adta elő a sSoha című előadásban Griguca Irén történeteit. Az előadás Visky András Megöltem az anyámat c. szövegét dolgozta kissé át és tette alkalmassá a tárgyanimáció formanyelvére. Hatásos pillanatai közé tartozott a szubkultúrák világát megjelenítő sivár lakótelepi képek vetítése, vagy az apakeresés pillanata, amikor Griguca Irén a nézőtéren ülő férfiak arcára szegezi telefonja kameráját, mindenikben az ismeretlen apát keresve. Kár, hogy az ilyenfajta néző felé fordulás nem eredményez valódi interakciókat, s minduntalan megszakad a kapcsolat a nézőtér és a játéktér közt. Ssoha-köveket kapunk megőrzésre, emlékezet-botlsztónak, magunkkal cipeljük őket a kocsmába, ahol a kolozsvári színészzenekar gerjeszti a hangulatot.
Nagy szünet után, éjfélkor kezdődött a Ványa és ő c. előadás. Előtte haza kellett ugrani meleg holmiért, s a szálloda bejáratánál egy dermedt tücsköt láttam – eszembe jutott, hogy egy váradi öregasszony így nevezete: az „őszi féreg”.
Korábban már láttam a Patkó Éva rendezte előadást, ám most új változatot hoztak az alkotók, amelyben még erősebb volt a két nagy formátumú színész, Monica Ristea és Hatházi András játéka. Az improvizációkkal bőven élő jeleneteket hatalmas vetített képek és fény-árnyék játékok váltják, s Ványa és Jelena kései szerelme a kérdések és a visszakérdezés, a ki nem mondás és a kép-lét, az írásba menekülés és a gyerekkorba burkolózás közegében bontakozik ki. Szép improvizációval ér véget a játék. Lecseréli bennem az őszi féreg képét és örülök, hogy a francia (J)Elenának és a magyar Ványának sikerül megosztani a gyerekkori emlékből felbukkanó bicót.
Ungvári Zrínyi Ildikó
