Întoarcerea acasă

“Azt hiszem, az iskolában értettem meg először valamit a halálról, amikor elmentem a nagyapám temetésére. Ez volt az első ilyen jellegű szertartás is, amelyen részt vettem. Csak két dolgot értettem: anyám könnyeit, aki sírva fakadt, amikor meghallotta a hírt, és négy nappal később, amikor a pap azt mondta, hogy dobjak egy marék földet a koporsóra. Ekkor éreztem, talán először, a meglepően kellemes, de a továbbiakban oly nehezen emészthető üresség visszafordíthatatlan érzését.
Soha nem felejtjük el az ünnepeket, amelyekre gyakran hazatérünk, soha nem felejtjük el édesanyánkat, még akkor sem, ha árvák vagyunk. Mert az egyik ember hiányát mindig a másikban keressük.” – Nagy Botond, rendező