szeptember 17. Szombat reggel. Bár a dráMA csak hétfőn kezdődik, elindulok Kolozsvárról Székelyudvarhelyre, hogy felújítsuk a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban – még február közepén – bemutatott K. Gedeon tündöklése és bukása-előadásunkat. Szinte hét hónapja nem játszották, színházépület hiányában. Nemcsak a díszletelemek, kellékek, jelmezek voltak porosak tehát, hanem a szövegről, és valljuk be, az egész színpadi történésről való emlékeink is.
„Bízzatok benne, hogy az izmaitokban ott az előadás; a test emlékezik” – nyugtatja a színészeket Hatházi András. Én meg folyamatosan azon gondolkodom, hogyan kell ilyenkor port törölni. Hogy dráMAian fogalmazzak: hogyan lehet „új formát” találni. A gyergyói vonatkozású részeket udvarhelyiekre cseréljük. Elkezdünk próbálni. Döcögünk. Akadozunk. Botladozunk. (A dráMÁra újrafestett színpad egyébként tényleg csúszik. Egyik színész cipőjének talpára azt se tudjuk, mit tegyünk. Sebtapaszt? Biciklis defektjavító foltot? Végül lespricceljük kólával. Ragad, az igaz. De legalább nem csúszik. Egy ideig.) Elindultunk. És megyünk. És megyünk. Bele a hétfőbe. Bele a délutánba. És megnyitjuk a 13. dráMA – kortárs színházi találkozót.
Néhány héttel ezelőtt vállaltam, hogy dráMAblogot írok. Érzem magamon az „új formák kellenek” kényszerét. Mi az, ami benvonzaná az olvasót? Vagy visszahívna téged. Aki ezt most épp olvasod. Fel is tettük neked ezt a kérdést itt. Szeretnénk, ha válaszolnál.
deákkati
Tamás Boglár, K. Gedeon tündöklése és bukása, Figura Stúdió Színház. Fotó: Kelemen Kinga
Eltelt jó pár év, (egy) amióta színházfesztiválon dolgoztam, (kettő) amióta be tudtam fogadni napi több előadást, (három) amióta fesztiválblogot írtam. Érzek egy enyhe berozsdásodást, van egy kis izgalom, viszont azt is tapasztalom, hogy messzebbről tudok rátekinteni a fesztiválon zajló eseményekre: nagyobb a látószög, ahonnan nézek, mint amikor legutoljára hasonló munkában volt részem. Bár a felkérés meglepett, és elsőre nem volt igazán tiszta, hogy honnan is jutottunk Katival ketten eszükbe a szervezőknek a fesztiválblog kapcsán, ma már nem foglalkoztat ez a kérdés, inkább hagyom, hogy a rég nem használt „íróizom” felelevenítse az ismert mozdulatokat (egyelőre csak reflexszerű rángásokként jelentkeznek), ugyanakkor megtanuljon újakat is. Kihívásként tekintek erre a feladatra.
A fesztivál azt mondja: „új formák kellenek”. Megfogalmaz egy igényt. Számomra ez öröm. El is indít bennem egy kérdéssort: Nekem mik az igényeim egy fesztivállal vagy egy fesztiválbloggal szemben? Írom is Katinak, mikor a fesztiválra készülünk, hogy unom a lagymatag dolgokat. Nyersnek tűnik, ahogy látom leírva. De így van.
Valahogy kívánja ez a fesztiválmottó azt, hogy visszatérjünk az alapokhoz. Megkerülhetetlennek érzem. Tehát kérdésekkel érkezek a fesztiválra, viszont elvárások nélkül. Az első nap is ebben a hangulatban telik. Nézem a jegyzeteimet este, csak kérdések vannak.
A gyergyói K. Gedeon tündöklése és bukása és a bukaresti O familie fericită – psihodramă ambulantă c. előadásokban van három közös pont, ami izgalmas számomra: a szerep–nem szerep kérdése, a saját, civil név használata az előadásban és az alkotói folyamatra való reflektálás az előadás során.
Míg a Gedeonban konkrétan elhangzik a dilemma, hogy ki is van a színpadon, a szereplő (B. Regina) vagy a színész (Sosovicza Anna), és hogy ez hazugság-e, amit mindenki – beleértve játszókat és nézőket egyaránt –, tud és elfogad, addig a bukaresti előadásban erre a kettősségre alig érzékelhető az utalás, mégis ugyanolyan erősen megteremti bennünk a kérdést.
A civil név használata a színpadon azért izgalmas számomra, mert azt a látszatot kelti, hogy az a valami, amit látunk, személyes és intim, holott ezt sosem a civil nevünk felvállalása teszi azzá, hanem hogy milyen kontextusban használjuk, és amikor használjuk, tényleg valami személyeset vagy valami intimet közlünk-e magunkról valójában, vagy ez csak egy bűvésztrükk, amivel a nézők, s ugyanakkor a magunk figyelmét is elterelhetjük arról a nyomasztó kérdésről, hogy mi is az elhangzó tartalom.
Bár közel sem új keletű a dolog, mégis örülök annak, hogy egyre többször látom a hazai színházaknál, társulatoknál, hogy előadásaikon belül reflektálnak az alkotói folyamatra, feltárják előttünk is a módszert, amivel dolgoztak, esetleg rákérdeznek, hogy vajon jól csinálták-e, kíváncsiak, hogy mi, nézők, ezt hogyan látjuk, hogyan reagálunk a munkájukra. Mernek átláthatóbbak lenni. Önironikusak. Kérdeznek.
„Próbálok összedolgozni az előadással” – mondja Hatházi Rebeka a T.E.Á-n. Ez azt feltételezi, hogy az előadás is dolgozik. Tetszik. Ezt magammal viszem.
biróréka
