Tegnap volt a napos udvarhelyi nap. Csak este fordult hidegre az idő, de már az is relatív. Mostanra ugyanis lett egy viszonyítási pont: semmi nem lehet annyira hideg, mint tavaly a Jégcsarnok. Persze a nap is relatív, hiszen a fesztiválnap voltaképp nem ér véget az esti utolsó előadással. A vendégek és házigazdák közül sokak számára utána jön a java. De aki hamar nyugovóra tér, az is visszatér reggel az előző napi előadásokhoz. A róluk való tájékozódásra, gondolkodásra, eszmecserére való a szakmai beszélgetés 11-től a Szarvasban.
Két román előadás szerepelt napirenden, a lehető legeltérőbbek. Az egyiket, a Camera de vizionare címűt fiatalok csinálták, kolozsvári függetlenek, Magyarországon fizikai színháznak nevezett műfajban friss, kortársi energiákkal. A másik, a bukaresti Metropolis Színház Lumea lui Frank című előadása a vérprofi bulvárnak az a típusa, amelyik mélyre hatoló drámának igyekszik kiadni magát. Mindkét produkció megtalálhatta Udvarhelyen a maga nézőit, a számítását, a kedvező fogadtatást. A beszélgetésen Adrian Titieni, aki a Popa-darabnak nemcsak húzóneve, de húzószínésze is, azt mondta, hogy ez a színdarab örökérvényű, több száz év múlva is játszani fogják. Ezen eltűnődtem kicsit. Nem fogok nagyon örülni, amikor majd több száz év múlva ülök a nézőtéren, és még mindig vagy megint ilyen, magát halálosan komolyan vevő melodrámát kell néznem, statikus szószínház formájában.
Aztán este a Nézőművészeti mesterkurzuson rájöhettünk, hogy több száz év múlva talán már nem is lesz színház. Hiszen 2031-ben bezárják az összeset, és erősen kétséges, hogy utána valaha is sikerül az újranyitáshoz szükséges nézőmennyiséget kitermelni, kiképezni és munkába állítani.
A délelőtti szakmai beszélgetés és a második esti előadás között megnézhettük a Csíki Játékszín Bányavirágát. Magyarországon van olyan kortárs drámafesztivál – lehet, hogy idővel a tiszai szél meglegyinti majd –, amelynek programjába Székely Csabát nem szokták beválogatni. Tartom szerencsénknek, ha az udvarhelyi kortárs drámatalálkozó ellensúlyozza az ottani hiányt, és idén három Székely Csaba-előadás is vendégeskedett itt: A diktátor Galló Ernővel, valamint két Bányavirág. Ez utóbbiak tézis és antitézis szerepben is felléptek. A gyergyóiak Faragó Zénó rendezésében duzzasztásnak vetették alá a művet, a csíkiak maradtak az eredetinél, s lám, Bordás Attila rendezői irányításával milyen szépen megszólaltatták s működtették. Kozma Attilának a kisujjában van az egész, Kányádi Szilárd készségesen tántorog mellette, Dálnoky Csilla tévedhetetlenül találja meg a szöveg ritmusát. Tatár Zsuzsa figyelemreméltó Ilonka-alakításában mintha ott lenne valahol a remény is a reménytelenség mellett. Ráadásul ő tudja a legpompásabban kérdezni, hogy „Igazán?”
A kolozsvári Váróterem Projekt Sárosi Áron rendezte Nézőművészeti mesterkurzusa szellemes találmány. Ez a saját képre és helyzetre formált Nézőművészeti Főiskola jól bevált az est fénypontja programnak. Összepasszoltak a dolgok, minden és mindenki illett mindenhez és mindenkihez. Csepei Zsolt, Dimény Áron és Gáspár-Barra Szilárd kivágták a rezet, és hát mi nézők is kitettünk magunkért valamelyest. Volt egy pillanat, amikor az erdélyi színháztörténetről mindent tudó színházi szülöttet tesztelve megkérdezték Gáspár-Barra Szilárdot, hogy 1985-ben a frissen megalakult Figura mit mutatott be legelőször Gyergyóban. És én egészen véletlenül, Haraszti Bálint Ildikónak köszönhetően pontosan tudtam, hogy a Tutyi-mutyi mókát. Gondolkodtam is az előadás végén, hogy erre való tekintettel ne kérjek-e a kapott és a jövőben nagy becsben tartott nézőművész igazolványból még egyet. Szívesen tudnám magamat kétplecsnis hivatásos nézőnek.
szeptember 24.
