Nem légből kapottak
Mennyire távoli minden, amire vágyunk, amit szeretnénk elérni, hogy juthatunk közelebb céljainkhoz, embertársainkhoz, önmagunkhoz? Milyen utakat kell végigjárnunk életünk során és mit tanulunk ezekből az utazásokból? Ilyen típusú elmélkedéseimnek vannak egyszerű, fizikai magyarázatai: valóban távolról érkeztem haza, majd úgy alakult, hogy kétszer is végig kellett vezetnem a Marosvásárhely-Udvarhely útvonalat, egyszer az Udvarhely-Marosvásárhelyt. Szalad a táj, kormányválságról szól (néha csak recseg) a Marosvásárhelyi Rádió, az útszélen megdöbbentően nagy számban véres rókatetemek, hajnalban elém ugrik a kanyarban, de aztán szerencsésen átillan az úton egy őzsuta. Erről eszembe jut az a mondás, hogy: „Nem az őz szalad át az úton, hanem az út halad át az erdőn.” A nagy távolságokat átszelő utakon a találkozások, a véletlen ütközések, a szerencsés egybeesések lehetősége is ott van.

A történelmi távolságok összehasonlításával foglalkozik a megnyitó ünnepség keretén belül Demeter András István kulturális miniszter, Az ember tragédiájának 1883. szeptember 21-én történt bemutatójára hivatkozva, amely a Magyar Dráma Napjának apropója is. Ehhez a távlathoz képest a dráMa kortárs színházi találkozó mindössze 17 éves, jövőre lesz nagykorú, arra pedig Nagy Pál főszervező, színházigazgató szerint már most készülnek gondolatban valami odaillő témával. A város is támogatni fogja, mondja a polgármester, Szakács-Paál István, hiszen mára már magáénak tekinti a rendezvényt, Székelyudvarhely nem csak iskolaváros, vagy a vállalkozók városa, hanem a kultúra városa is. Megerősíti a támogatást Varga Ferenc is, aki Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusát képviseli. A helyi taxisofőr nem tudja, mi zajlik a városban, mi is az a dráMa, vagy melyik moziba költöztek az előadások, míg a színházepület felújítása zajlik.

A nézőterek viszont megtelnek, két időpontban is az Egy diktátor születése előadásra és a moziteremben játszott Villámcsapottakra is. Van érdeklődés, van közönség, mert hát ez jelenti a dráma sikeres útvonalát: nem elég megírni, pályázatra jelentkezni, pályázatot megnyerni, kötetben megjelenni. Színpadra, közönség elé kell eljutnia a szövegnek, és ez, bizony elég hosszú távolságra is lehet. A drámapályázat eredményhirdetésének már sokkal gyérebb közönsége van, körülbelül 20 ember kiváncsi arra, hogy kik nyertek és mit gondol a pályázatra benyújtott drámákról a zsűri, akit ezen az eseményen Czvikker Katalin, Szűcs Katalin-Ágnes, Nagy Pál és Rosznáky Emma képvisel. Én is ott ülök mellettük, olvastam a román drámákat, igyekszem röviden összefoglalni a benyomásaimat. Később, előadás után majd azon morfondírozunk a zsűritagokkal, hogy milyen nagyszerű lenne egy drámaműhely, ahol a pályázók – nem csak az első három díjazott, hanem mindenki, akinek a munkájában a zsűri lehetőséget látott, és aki azt szeretné – szakemberektől, egymástól visszajelzést kaphatnának. Ez a távoli jövő egyik lehetősége.

Most ez a hét van, ezek a hétköznapok, hősökkel és antihősökkel vagy nélkülük. Ezen a héten abban reménykedünk, hogy, amint azt a „több mint színészzenekar” – a dalszöveget kicsit átírva – énekelte a hivatalos megnyitó és az eredményhirdetés között, „látunk majd csodát.”
Pont a csodáról szól a Villámcsapottak is. „Igen, csoda lesz, ha összejön” – mondja Balogh Attila hangján az egyik szereplő. Ha összeszámoljuk, hogy mennyi minden kell egy jó színházi előadáshoz és milyen nagy távolságra vannak egymástól ezek az összetevők, valóban csoda minden előadás. Az is nagy művészet, hogy mennyire engedhetjük közel magunkhoz az emberi történeteket, mennyire tárulkozhat ki egy megszólított néző, mennyire óvatosan kell az alkotóknak kezelni a valóban „nem légből kapott” személyes sztorikat.
Remélem, hogy a héten folytatódik az erről szóló párbeszéd és alkalmam lesz találkozni egy élő magyar kortárs drámaíróval, akivel megbeszéltem, hogy átadom neki a nálam felejtett könyvét, melynek címe Miért jó nekünk, ha színházban megnézzük, hogy másoknak rossz?
Albert Mária írása
szeptember 21.



