Hazafele még nagy lendülettel fogalmazom magamban, hogy mit is fogok írni az aznapi eseményekről, keresem a jó szakszavakat, hogy jól alá tudjam támasztani a zavaros érzéseket, amik kavarognak bennem. Aztán már a panzióban ér Hatházi András újabb kommentje a fesztivál eleji felvetésünkre, hogy miről is kellene hogy szóljon egy fesztiválblog. Minden addigi jól „esszeeszkabált” mondatomat elengedem. „Nem lehet könnyű úgy írni, hogy az ember nem tudja lemérni: megérkeztek-e szavai, vagy sem” – írja. Valóban nem könnyű úgy írni.
Kati tegnapi fesztiválnaplója megindított, mert azt olvastam, amit én is éreztem. Ez ritka élmény ─ jövök rá. Többek közt arról ír Kati, hogy sikeresnek elkönyvelt előadások nem érintették meg. Pofátlan – gondolom magamban és mosolygok. Valami olyan öröm tölt el, ahogy olvasom, mint amikor rátalálsz egy cinkostársra. És ez a szövetség a tehetetlenség érzésében köttetik meg. Nem nagyon maradt már más lehetőségünk, mint nyersen fogalmazni és direkten kérdezni. Csak hát ebben nem sok gyakorlatunk van.
A tegnapi kommentinterjúban, amit Dálnoky Rékával, a fesztivál főszervezőjével készítettünk, azt írja Réka, hogy úgy határozná meg az új formákat (aminek az igényét megfogalmazta a fesztivál), hogy „bármi, ami lázba hoz, amiről úgy jössz ki, hogy »váu, így is lehet«!”, és mikor rákérdezünk, hogy neki melyik volt a legutóbbi váu-élménye, azt válaszolja, hogy mindegyik a 13. dráMA találkozón. Tényleg? ─ kérdezem magamban. Igaz, hozzá is teszi, hogy ez a reklám helye. De akkor is.
6 Chapter koncert. Fotó: Kelemen Kinga
Nem tudom, mit lehet kezdeni ezzel a növekvő cinizmussal, ami egyre inkább bekebelezi ezt a szakmai közeget. Tényleg csak annyit tehetünk, hogy nyitunk egy virágboltot? Vannak pillanatok, melyek tudnak puhítani ezen az epés állapoton, például ha azt látom, hogy egy színész végre jól kommunikál a nézőkkel, nem válik kínossá, amikor kérdez tőlük, amikor próbál dialógust kialakítani velük, és a nézők is ezt jól veszik. Nem tudom, mi a titka. Partnerként kezeli a nézőket? Nem lekezelő? Tényleg meghallja, amit válaszolnak neki? Meg kellene kérdeznem Barti Lehel Andrást, hogy ő a Love me-előadásban hogyan éli ezt meg.
A sarlatán alatt feljegyzem magamnak a kérdést: valójában szeretem a színházat? És bevallom, elkezd bennem nőni a düh, hogy ezt a kérdést le kell írnom. A téma pedig igazán fontos, látszólag arról kérdésről, hogy mi a színház, de sokkal inkább a mester–tanítvány kapcsolatról, arról, hogy átadható-e ez a szakma, hogy milyen keretek között történik mindez, hogy ezt a szakmát hogyan lehet jól csinálni, milyen ebből kilépni, mi van a színházon túl, van-e egyáltalán valami. Egy néző azt mondja: „a taps olyan, mint amikor a koldusnak odaadjuk az aprópénzt”. Mellbe vág ez a hasonlat. De legalább nyers. Az, ami. Még ha nem is szándékos.
A tegnapi T.E.Á.-án elhangzik, hogy egy előadás castingje három órát tartott, pedig a rendező már az első öt percben tudta, hogy azzal a színésszel akar dolgozni, de azért még tartotta tovább, hogy lássa, meddig megy el a színész a szerepéért. A hallgatóság, aki nagyrészt a szakma, üdén felkacag. Mondjátok, ti valójában szeretitek a színházat?
biróréka
