A szerdát 0 órakor a Siculus Ifjúsági Ház fesztiválklubként működő előterében és udvarán köszöntöttem, s itt is búcsúztattam éjfélkor. Hogy közben mi minden történt?
Először is eszmét cseréltünk a kedden látott előadásokról. Az őszinteség elengedhetetlen ezeken a szakmai beszélgetéseken, hogy értelmük legyen, ugyanakkor a megfogalmazott észrevételek lehetőleg ne sértsenek az elkerülhetetlennél súlyosabban személyes érzékenységeket. Számomra például alapkérdése volt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdiószínház Bányavirág című előadásának, hogy miért érezték szükségét az alkotók a szöveg szintjén is kiegészíteni Székely Csaba darabját. (Mindenesetre örvendetes, hogy ma – azaz csütörtökön – lehetőségünk lesz a Csíki Játékszín Bányavirágját is látni, s tovább elmélkedni e problémáról.)
Az adott produkción messze túlmutat a felvetés, miszerint jobbára nem azok nézik az előadásokat, akikről, akiknek az életéről, nyűgeiről szólnak. Vagyis nem az alkoholista, reménytelen sorsú bányavidékiek például, de az előítéletességgel foglalkozó műveket sem a rasszisták, homofóbok stb. nézik jobbára, és a sor bőven folytatható. Kinek, minek játszik hát akkor a színház? Néhány válasz helyben megfogalmazódott, többen saját világuk dilemmáira ismertek Székely Csaba történetében, arról nem beszélve, hogy az általunk nem, vagy kevéssé ismert közegek, miliők, problémák éppen az ezeket feltáró, megérzékítő művek által ismerhetők és érthetők meg a valóságnál tán mélyebben.
Román nyelvtudás híján nem volt könnyű számomra a folytatás, mert bár a kolozsvári Pivot Dance Theatre – mint a neve is mutatja – táncszínház (vagy inkább mozgásszínház?), Camera de vizionare című előadásukban meglehetősen sok szöveg hangzik el. A média működéséről, hatásáról, hatalmáról szóló produkció számos vizuális fogódzót nyújtott ugyan az értelmezéshez, amit segített persze a magyar nyelvű feliratozás is, de lássuk be, érdemben vagy a színpadot nézi az ember, vagy a feliratokat olvassa. A társulat nagyon expresszív előadásmódja számomra legyőzte a feliratot, nemigen tudtam levenni a szemem a játszókról.
Egészen más formanyelvű a bukaresti Metropolis Színház Lumea lui Frank (Frank világa) című produkciója, amely lényegében egy meglehetősen statikus társalgási dráma, meghökkentő fordulatokkal. A történet mondhatni túlcsavart, a három színész számára azonban nagyszerű játéklehetőség. A szöveggel előre megismerkedhetve magyarul, nem okozott gondot a dialógusok követése, de nem halványult el bennem az igény a szinkrontolmácsolás iránt, amely mind a románul nem tudó magyar, mind a magyarul nem tudó román meghívottak, szakemberek számára nagy könnyebbséget jelenthetne.
Remekül oldották meg ezt a problémát Cári Tibor Uniter-díjas zeneszerző és muzsikus-, énekes-, színésztársai, Magyari Etelka (Tuci), Kiss Attila (Ati), Szabó J. Attila (cselló) és a vizualitásért felelős Erőss László a My Shakespeare Songs című koncertjükön. A hol angolul, hol románul, hol magyarul megszólaló dalokat felvezetve megadták az éppen következő Shakespeare-szonett számát, amit aztán ki-ki megkereshetett a neki megfelelő fordításban a mobiltelefonján.
A kellemes térben – a Küküllő Hotel tetőteraszán lévő Sky bárban – elhangzott lenyűgöző koncert szép lezárása volt a napnak, mivel azonban egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy az élmény hatása alatt levezetésként ücsörögve, immár üres csészék, poharak mellett diskurálunk, s nincs utántöltési lehetőség, mert eljött a záróra ideje, kénytelenek voltunk átszivárogni a Siculus Ifjúsági Házba, ahol a kantinos kolléga még kitartott, így ért ismét ott az éjfél…
Szűcs Katalin Ágnes
szeptember 23.
