Gondoltál valaha arra, hogy jó lenne bepillantani valaki másnak a gondolataiba? Mondjuk egy órára, másfélre. Látni azt, ahogy az egész zajlik, ahogy a gondolatok támadnak.
Érdekes, hogy a magyar nyelvben a gondolatok inkább támadnak – mintha ostrom alá vonnák az agyat – mintsem keletkeznek.
A Nu mă simt tocmai bine (Nem érzem magam túl jól) a dráMa negyedik napjának első előadása volt, és egy ilyen ostrom alatt álló elmébe kísérelt meg bepillantást nyújtani. Nem annyira a gondolatokba, mint inkább abba, ahogyan egy töredezett személyiségű fiatal nő (bipoláris? disszociatív személyiségzavaros?) gondolatai rendeződni próbálnak. Figyeljük őt, ahogy buzgón magyarázza a körülötte levő tér elemeinek összefüggéseit; ahogy nemlétező dolgokról állítja, hogy léteznek, és fordítva; ahogy reménytelenül igyekszik kitakarítani a gondolatszilánkokat; ahogy újra meg újra ismétel, és próbálja megtalálni a társadalmilag elfogadott, helyes viselkedést.
A Jasmina Cloșcă szövegéből készült előadás, amit maga a szerző rendezett, akkor nyújtja a legtöbbet, amikor a főszereplő színésznő két férfipartere, mint játékos alteregók, táncosok, bohócok is aktívan részt vesznek, fizikailag segítenek a történetmondásban. A színház mégiscsak színház, ugye. Ott, kérem, a színészek játszanak. Nem véletlen, hogy sokkal jobb, ha valaki eljátssza azt a csöpögő csapot, mint ha csak elmeséli.
Az esti előadás szintén egy intim bepillantás volt, mégpedig az emlékek közé. Leta Popescu rendezőnő ezúttal billentyűzetet ragadott, és saját emlékeiből állított össze egy szívmelengető mementót az eltűnőfélben levő román faluról. A Regina nopții (Az éjszaka királynője) – magyarul nem adható jól vissza a jelentése, mivel ez a kifejezés egyben az illatos díszdohány román neve is – egy népes családot mutat be kutyával, macskával, kecskével és aranyos tyúkkal együtt, de főszereplője és igazi centruma a falusi nő, a nagymama (a nagyszerű Oana Mogoș), aki nélkül semmi sem lenne ezen a világon. Akárcsak egy dél-amerikai nagyregényben.
Ahogy a nap korábbi előadásának, úgy ennek sincs konkrét története, hacsak az nem, hogy a családból mindenki várja a dédapa halálát, erre az öreg szerelmes lesz, és richtig nem ő hal meg. Emlékfoszlányok, mesék, hiedelmek, dalok és csujogatók (zene: Boros Csaba) színezik az ízes moldvai dialektusban előadott jeleneteket, amelyek inkább adomák, mintsem valódi jelenetek. A színpadon szinte mindig tömeg van, és szinte mindig valamire használnak pár vödröt. Jó nézni, amikor egy rendező ennyire profi módon kezeli a teret, a színészt meg a kellékeket.
Éjszakára viszont jó kiszállni mások fejéből, és egyéb elfoglaltságok után nézni. Tudom ajánlani például a pihentető alvást, mint hasznos tevékenységet, hogy a pénteki Élni vagy visszaélni a művészettel című beszélgetésünkre mindenki újult erővel érkezhessen.
