fotó: Szabó Károly
Makulátlan fehér minden. Tiszta lappal indulunk. A cím legalább kétértelmű fogalom. Téren és időn átívelő gondolatok hangzanak el. Elfog a szorongás. „Még az oroszlán is reszket.” Háttérben ártatlan rókafiak játszanak anyjuk vigyázó szeme előtt. Az ártatlanság illúziója. Az anya prédával tér vissza. Semmi sem tart örökké.
fotó: Szabó Károly
Előtérben a szereplők lassan mozognak. Nyugalom. Közeledés, majd tükröződés. Szimmetrikus szimbiózisban mozognak. Jólesik átengedni magunk a ringásnak.
A háttérvetítésben gépek. Zakatolnak, mechanikusan mozognak. Hideg vas minden. Van sorsuk a gépeknek? A mozgás dinamikája fokozódik. A testkontaktus mint kifejezőeszköz. A széles gesztusok kitöltik a teret. Hangban a gép és vas hangját zenefoszlányok váltják fel. Kinetikus jelrendszerbe gyömöszölt és verbálisan sulykolt tartalom ismétlődik egyre nagyobb intenzitással. Majd a verbalitás írássá áll össze. Váltakozó feliratok az ártatlanság elvesztéséről, ami egyben a szereplők térvesztése is.
A szerep csak a szövegre koncentrálódik. Szöveg és zene kéz a kézben. Mankónak érzem. A filmművészet mankója a képközi felirat volt. Mire magára talált volna, megérkezett a hang, ami új és más irányba terelte.
fotó: Szabó Károly
A színpad polarizálódik. Vörös és fehér pólusok vívódnak egymással, majd újra visszaterel a természetbe. Az ártatlanság nem tér vissza. A remény szertefoszlott. Menthetetlen minden. Így siklik ki a végső feketébe. Újra nyugalom. Tétova taps. Mindenki fellélegzik. Destin(s).
Szabó Károly
