Villáminterjú Moravetz Leventével, a Nem lesz reggel, Fred! írójával az ősbemutató után.
#moravetzonstage
Mikor írta a darabot?
Viszonylag régen. Az első változata 1980-ban készült el. Aztán átírtam 2013-ban, majd 2016-ban ismét átírásra került, amikor beadtam a dráMÁzatra. S ha számba vesszük, hogy a próbafolyamat alatt ismét változott, akkor ez tulajdonképpen a negyedik változat.
Viszonylag régen. Az első változata 1980-ban készült el. Aztán átírtam 2013-ban, majd 2016-ban ismét átírásra került, amikor beadtam a dráMÁzatra. S ha számba vesszük, hogy a próbafolyamat alatt ismét változott, akkor ez tulajdonképpen a negyedik változat.
Milyen változások voltak a darabban?
Az előbb épp erről beszéltünk a rendező úrral (Vladimir Anton) és a színészekkel (Antal D. Csaba, Bekő Fóri Zenkő, Esti Norbert és Pál-Varga Márta), hogy erőteljesen változtattak a darabon: sok mindent ki- és átcseréltek – de őszintén: én ebből semmit nem vettem észre. Pedig nem vagyok az a feledékeny típus – főleg a saját darabjaimmal. Most már csak kíváncsiságból is el fogom olvasni, hogy melyik részeknél változott a mű. De nekem maradéktalanul tetszett. És – ahogy nekik is mondtam – innentől ez lesz a darab eredetije, amivel ők jelenleg dolgoznak, ahogy ők megcsinálták.
Milyennek látta az előadást?
Mindig óvatosan, (sőt!) aggodalommal ülök be a saját darabjaimra, ha más rendezi. Azt hiszem (nagyképűségem teljes tudatában), hogy van egy nyelvezetem, egy stílusom. Ha erre egy rendező ráharap, akkor meg tudja csinálni. Ha nem, akkor csak csend, kínlódás és vergődés van a színésznek, nézőnek egyaránt. Ebben a pillanatban két rendezőt ismerek (értelemszerűen magamon kívül) akik, úgy látszik, értik ezt a „Moravetz-nyelvet”. Az egyik pedig éppen a bukaresti barátunk. Röviden és tömören: nagyon-nagyon tetszett az előadás. Olyannyira, hogy szívesen vendégül látnám Pécsett is, saját színházamban – egész évadban, havi rendszerességgel.
Mindig óvatosan, (sőt!) aggodalommal ülök be a saját darabjaimra, ha más rendezi. Azt hiszem (nagyképűségem teljes tudatában), hogy van egy nyelvezetem, egy stílusom. Ha erre egy rendező ráharap, akkor meg tudja csinálni. Ha nem, akkor csak csend, kínlódás és vergődés van a színésznek, nézőnek egyaránt. Ebben a pillanatban két rendezőt ismerek (értelemszerűen magamon kívül) akik, úgy látszik, értik ezt a „Moravetz-nyelvet”. Az egyik pedig éppen a bukaresti barátunk. Röviden és tömören: nagyon-nagyon tetszett az előadás. Olyannyira, hogy szívesen vendégül látnám Pécsett is, saját színházamban – egész évadban, havi rendszerességgel.
