Kiadja a szöveget a kezéből, és a rendező azt kezd vele, amit akar. De mit kezdek vele én? Éles kép- és hangfancsikákkal maradtam, szemembe, fülembe ragadtak. Az előadás látványvilága, a tér- és eszközhasználat gyönyörködtetett leginkább. Hol sokalltam, hol keveselltem valamit a tér vagy az eszközök egészéből, de végtére az elégedettség maradt bennem. A taps közben az jutott eszembe, hogy elkérnék egy fél pár cipőt a díszletből (egy fél verebecskelábat!), és virágot ültetnék bele. Jó volt rajtakapni a főszereplőt, ahogy észrevétlen precizitással terelte éhes szemeimet, vezette a tekinteteket a csuklójától a homloka görcsös ráncolásáig, a köldökig, a gyöngy verejtékig. Ezerarcúvá vált a főszereplő, amikor rútulni kezdett a gyermekien finomka játékosság, az egyre groteszkebb, torz tébolyultig, de végül visszakapcsolt a könnyedségig a lezárásban. Számomra a legszebb az anyaság életszakaszának ábrázolása volt. Szerettem Anti bizarr frizuráját is. Ellenben az Embert keveselltem. És hogy mit mondott nekem „fedőneve Pornó”? Azt, hogy éltem és nem féltem.
Máthé Gyopár Bíborka
