Az ötödik emeleti szobából rálátni a városra, imádom nézegetni a felkelő nap fényében. A patakparton elsétálok a piacra, egyszerűen rabja vagyok a hatalmas padlizsánoknak – vagy ahogy itt mondják, vinettának –, a bordós-zöldes-pirosas színben játszó paradicsompaprikáknak, a derengő napban bujkáló szőlőnek. De a csillogó üvegektől sem tudok szabadulni, melyben zakuszkák, levárok, szörpök, mézek, reszelt tormák várnak vevőjükre. Uralkodni kell magamon, mert a repülőre nem tudom mindezt fölvinni – de azért egy-egy üveg feketeribizliszörp, fenyőrügy-szörp csak bekerül a hátizsákomba. Közben beszédbe elegyedek ezeknek a csodáknak az előállítójával, ismerem őt, minden évben vásárolok itt valamit. Elmondja, hogy három személyes családi vállalkozás az ővék, egyrészét maguk termesztik, másrészét pedig erdőt-mezőt járva gyűjtik. Elképesztő munka lehet mindezt földolgozni. Veszek még vadcsombort is, amit szintén maguk gyűjtenek, tisztítanak, szárítanak, csomagolnak.
Aztán gyors reggeli, mert futni kell a szakmai megbeszélésre Dálnoky Réka dramaturg szakszerű, inspiráló vezetésével. A pénteki előadásokról van szó, melyekről Ungvári Zrínyi Ildikó már plasztikusan beszámolt https://szinhaz.ro/pentek/ – de annyit azért hozzáfűzök, hogy szorongató és kacagtató egyszerre a nagyváradiak Kafkája, színészileg, látványilag, gondolatilag, színházilag egyaránt. Néztem volna még – pedig épp ott és úgy volt vége, ahol és ahogy kellett.
És az az éjszakai színház, melyet Patkó Éva fordított Patrice Pavistól, és meg is rendezte Láng Zsolt dramaturgi közreműködésével, és a két csodálatos színész, Monica Ristea és Hatházi András varázsa által kelt életre – na, ez az a színház, ami épp nekem szólt, mindarról, hogy minek a színház, mi az, hogy szerelem, mi az, hogy együtt és egymás nélkül, mit kezdjünk életünk alkonyán az elszalasztott pillanatainkkal – és hogy nemcsak a szavak vannak arra, hogy mindezt elmondjuk…
Jó volt személyesen találkozni a Játéktér folyóirat nagylétszámú csapatával, az alapítókkal, meg a stafétát átvevő sok tehetséges fiatallal, meg megismerkedni személyesen Jankó Szép Yvette-tel, aki szintén a szerkesztők egyike, és akinek sok fordítást ismertem. (Föltűnik, hogy mindannyian nők…) Aztán egy fontos kötet bemutatója következik, Kortárs román drámáké https://libraria.ubbcluj.ro/produs/kortars-roman-dramak/ , melyet az egyik fordító, Csog Brigitta ajánlott ínycsiklandozóan.
Már másodszor látom a szatmárnémetiek Interaktívját. Varga Lóránt színműve először a debreceni DESZKA Fesztiválon került elém nagyszínpadi változatban. Jót tett neki, hogy a dráMÁ-n kis térbe került – mint megtudtam, otthon is így játsszák –, a néző szinte belekerül a díszletbe, egy tantestület öt tanárának húsba menő vitájába napjaink fontos politikai kérdéseiről, a hatalommal való élésről és visszaélésről az iskola mint olyan metaforájába csomagolva. A kissé didaktikus előadás gyöngeségein gyorsan túlteszem magam a remek színészi összjátékban örömködve.
Már nagyon vártam a kolozsvári Reactor előadását, melyet ráadásul másik kedvencem, Boross Martin „társ-írt” és rendezett. Jó találkozás, hisz a Reactor is, Boross Martin is elkötelezett a társadalmi kérdések fölmutatásában, a válaszok keresésében – remek színházi nyelven. Gondolom, adta magát, hogy ezúttal (újra és ki tudja, hanyadszor, és sajnos, mindig aktuálisan) a román-magyar együttélésről, ennek nehézségeiről és ugyanakkor a szépségeiről beszéljenek, ahogy a színlapon írják: áldokumentaristaként. Izgalmas, tér, hiteles színészi alakítások, sok humorral és szeretettel – három nyelven, románul, magyarul és angolul, az utóbbi a közös nyelv.
Aztán a búcsú, nehéz elválni, még egy pálinka, még egy ölelés, még egy világmegrengető gondolat – üresek az udvarhelyi utcák, bámulom a szálloda ötödik emeletéről a város éjszakai fényeit.
Lőkös Ildikó
