Két román nyelvű előadással várta a színházbarátokat csütörtökön a dráMA10 Kortárs Színházi Találkozó: modern, kortárs mozgásszínházi előadást és klasszikus dél-romániai bohózatot is láthatott a közönség. Egyetemes érzésekről, témákról elmélkedett együtt magyar és román.A dráMA filmklubjában délután négy órakor folytatódott az előző napokon megkezdett európai utazás Matei Vișniec kalauzolásával: a Parisul lui Matei (Matei Párizsa, rendező: Andreea Știliuc) című dokumentumfilmet ugyancsak a román közszolgálati televízió jászvásári szerkesztőségének munkatársai készítették.
A tánc nyelvén a zenéről
Testileg-lelkileg rendkívül intenzív, mondhatni izzasztó mozgásszínházi előadást hozott a dráMÁra Andrea Gavriliu színésznő-koreográfus. Az OST (Organic Sound Twist) a Kolozsvári Nemzeti Színház produkciója, egyben Andrea első egyéni előadása, amelyet a zenének dedikált. Lenyűgöző dinamikájú és energiájú előadást láthattunk: egyórányi külső-belső táncot, amely során még az arcizmok is valamilyen felsőbb hatalomnak, egy párhuzamos valóság törvényeinek engedelmeskedtek. Vélhetően ezt támasztja alá az előadás elején felvetett kérdés is: tapasztaltuk-e már, hogy reggel egy dallammal, dallamrészlettel a fejünkben ébredünk, amely akaratlanul is meghatározza a következő óráinkat, akár napjainkat, befolyásolva annak ritmusát, alaphangulatát.Az előadás alá szerkesztett egyórás zenei montázs is egybevágott ezzel: a jól ismert és általa kedvelt slágerek gyerekkorából, a film- és reklámzenék, a telefonos csengőhangok mind-mind olyan „ingerek”, amelyek nap mint nap körülvesznek és akarva-akaratlanul, „zsigerileg” is hatnak ránk, befészkelik magukat a fejünkbe, és átveszik az irányítást az agyunk, testünk fölött. Andrea táncának változatossága, humora a műfajok közti átjárhatóságra mutatott rá: saját elképzelései szerint táncolt elektronikus és népzenére, sőt operarészletre is, teljesen új szemszögből mutatva meg az egyes műfajokat. Noha a mozgás olykor nagyon spontánnak, szabadnak tűnt, valójában jól megtervezett és feszes koreográfiáról van szó, amely szöveg nélkül is teljesen érthető lett volna.
Távoli emlék az emberség
A „könnyedebbnek tűnik, mint amilyen” jellemzés nem csak a mozgásszínházi előadásra, de a suceavai Matei Vișniec Városi Színház társulata által bemutatott Teodor Mazilu-bohózatra, a Proștii sub clar de lună című előadásra is vonatkozik. A rendező, Anca Bradu rámutatott arra, hogy a Mazilu-féle darabok jellegzetesen Románia déli régiójának, „a balkáni Romániának” az érzelmi és gondolatvilágát tükrözik, épp ezért kissé nehezen értelmezhetők lehetnek az erdélyi közönség számára. Az 1972-ben írt, a kommunista rendszerben polgárpukkasztónak számító Proștii sub clar de lună (korai magyar fordításban Balgák a holdfényben) leginkább Caragiale darabjainak hangulatát idézte, hiszen mindkettő paródia. Csakúgy, mint a Caragiale-művek esetében, itt is a nyelvezet a humor fő forrása, a darab legfontosabb eleme – emelte ki Anca Bradu.Ezúttal a korrupció volt a központi téma, szövevényes szerelmi szálakkal tarkítva: a „ravasz”, román szakkifejezéssel „descurcăreț” Gogu egyetlen célja, hogy megússza a börtönt, amely egy becsületes pénzügyi ellenőrzés esetén várna rá. Ennek érdekében elcsábítja az ellenőr nagyvilági élet után sóvárgó feleségét, Ortansát, aki megpróbálja rávenni elhagyott férjét, Emiliant, hogy életében először „csukja be a szemét”, amikor Gogunál vizsgálódik.
Amellett, hogy a paródia fő témája, a korrupció (beleértve a „lelki korrupciót”, a bűnre vezető, azt elfogadó és félrenéző attitűdöt) nem is lehetne aktuálisabb, nemzetiségtől független téma – épp ezért ismerős volt románnak, magyarnak, erdélyinek –, az előadásnak volt még egy rendkívül érdekes vetülete. A szereplők jó része már a darab elején érzéketlen, erkölcsi tartásával, elveivel együtt más emberi tulajdonságait is elvesztette – a darab visszatérő motívuma, hogy ezek a szereplők, többek közt a központi figura, Gogu erőlködik, hogy visszaemlékezzen, milyen volt szeretni, dühösnek vagy féltékenynek lenni. Nem egyszer bizonytalanul elhangzik a kérdés: „hogyan is viselkednek az emberek”?
A gépiesség, az erkölcsök fellazulása ragályos, a darab végére nem marad szereplő, akitől őszinte emberi viselkedést látna, várhatna a néző – a túlerőltetett vagy éppen erőtlen, az érzéketlenséget „elfedni” próbáló művi reakciók eljátszása, vagyis a „rossz színészek” hiteles megformálása bizonyára komoly kihívás elé állította a színészeket, ám különösen izgalmasra sikerült. Mindezt egy mindössze hároméves színtársulat, Bukovina egyetlen állandó színházának csapata hozta el Székelyudvarhelyre.
Bálint Kinga Katalin
