Négykezes beszámoló a 16. dráMA kortárs színházi találkozóról
A 16. dráMA kortárs színházi találkozón jártunk Székelyudvarhelyen, melynek idei címe Összefüggő sorsvonalak volt. Bár a színház épülete felújítási munkák miatt az utolsó pillanatban elérhetetlenné vált, a szervezők remekül vették az akadályt: néző- és játékteret építettek a városi fedett jégpályára, valamint a Siculus Ifjúsági Házba. Ilyen körülmények között nem elvárható, hogy százszázalékos „színházi élményben” részesüljünk – már csak a metsző hideg és az akusztikus problémák miatt sem –, de párbeszédünk nem is ezen szempont mentén fog kibontakozni. Diskurzusunk inkább a fesztivál mottójának (Összefüggő sorsvonalak) perspektívájából fogja vizsgálni az összeválogatott előadásokat. Megpróbáljuk továbbá problémafelvetésük alapján is egymáshoz viszonyítani a látottakat – a kronológiai sorrend igénye nélkül.
Hermán Dániel: Elise Wilk Alaszkája (r.: Sebestyén Aba) az idei kiadás programját legjobban sűrítő előadás: egyaránt tematizál női sorsokat, transzgenerációs traumákat és a romániai posztkommunista létet. Mintha egyenesen a fesztiválra szabták volna. A színtér letisztult, az eszköztár minimalista, legmerészebb eszköze talán az élőzenei kíséret. A családtörténet zsánerén belül a nőiség kerül a fókuszba: a rendezés azzal is erősen aláhúzza ezt, hogy a férfi szerepeket is nők alakítják. A színre vitt nők történeteiben pedig felismerhetjük saját kiszolgáltatottságunkat is a rezsimmel, társadalmi szerepünkkel, mérgező viselkedésmintáinkkal szemben. Mindezek alapján ugyan nehezen emészthetőnek tűnik a produkció, mégsem hiányzik belőle egyfajta rezignált, kelet-európai derű. Ezt legjobban a gyönyörű szülés-jelenet ábrázolja, melyben a főszereplő, Victoria, az érzéstelenítő hatását váró bába lábaira támaszkodva meséli a legújabb Dallas-epizódot. Az 1715380.nő című előadásban ugyan nincs más szereplő, aki pozíciójából adódóan elnyomná a protagonistát, az Alaszka viszonylatában mégis felvetődik a kérdés, sikerül-e hitelesen problematizálni a női kiszolgáltatottságot.
Keresztesi Borbála: Az Alaszkában tematizált kérdések valóban remekül illeszkednek a fesztivál által kijelölt keretbe. Én viszont elsősorban nem a kiszolgáltatottságot érzem a leghangsúlyosabb szempontnak, amely mentén az Alaszkát az 1715380.nővel össze lehetne hasonlítani. Az előadó, Csüdöm Henrietta frissen végzett a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Kortárs színház mesterképzésén, egyéni előadása (r.: Kozma Gábor Viktor) Szabó Anna Eszter és Nagy Szilvia Egyetemista lány támogatót keres című regényének adaptációja (dramaturg: Nagyosy Tímea). Az előadás főszereplője Lili, aki prostituáltként keresi a kenyerét, haogy egyetemi tanulmányait finanszírozza. Úgy gondolom, ebben a történetben éppen egy olyan nőt látunk, aki tudatos döntést hoz, senki nem kényszeríti, és mindez arra késztetheti a nézőt, hogy megvizsgálja, milyen sztereotípiák élnek benne, milyen elvárásokkal érkezik egy hasonló témájú előadásra. Azzal együtt, hogy az alkotók reflektálnak a prostitúció társadalmi kontextusból adódó árnyoldalaira, a női kiszolgáltatottság helyett inkább a nővé válást, a nőiség személyes megélésének lehetőségeit, a felnövéssel járó döntéshelyzeteket, és a közösségben felvállalt és fel nem vállalt szerepeket érzem közös pontnak a két előadásban. Mindezt megerősítik a Lili történetét meg-megszakító kiszólások, amelyek Csüdöm Henrietta saját színészlétéhez kapcsolódó identitás-kérdéseit állítják párhuzamba a főszereplő útkeresésével.
Ebből a szempontból talán Torner Anna Világgá mentem, visszajönnék (r.: Berecz Boglárka), vagy Gianina Cărbunariu Magda by Gianina (r.: Gianina Cărbunariu) című előadásához tudnám hasonlítani a monodrámát, amelyekre később még visszatérek. Ha már női sorsok és transzgenerációs traumák, mindenképpen érdemes kiemelni a Regina Nopții-t (r.: Leta Popescu), amelyben a történet középpontja Valeria, a nagymama, aki valamilyen módon az összes szereplő családhoz, otthonhoz való viszonyát meghatározza.
H.D. Popescu nemcsak bravúrosan rendez el és mozgat a térben szinte húsz színészt, hanem a falusi életet bemutató előadásokban megszokott profán és/vagy csöpögős beszédmód, szemlélet helyett nagyon életszagú alternatívát kínál. A központi figura Valeria nagymama (Oana Mogoş) például egy igazi mátriárka, akinek keblén bármikor kisírhatod magad, és még akkor is a javadat akarja, mikor becsületesen leteremt. A Regina Nopții bájos iróniával kalauzol körül minket egy igen zárt moldvai közösségben, ahol a „vidéki derű” felszíne alatt mégis megtalálhatóak a sokak számára ismerős frusztrációk, elnyomott érzelmek és a lassanként mindent felemésztő, hasztalan dédelgetett álmok. Szégyellhetjük-e a közeget, ahonnan származunk? Letagadhatjuk-e családunk létformáját? Teljes mértékben sohasem – legalábbis a történet szereplőinek nem sikerül.
A Mandragóra (r.: Hunyadi István), Háy János Machiavelli (azonos című színműve) elleni „merénylete”, ugyancsak egy konkrét tájat – a vadnyugatot – jelenít meg, de egészen máshogy. Nem egy zárt közösségen keresztül ismerjük meg a bemutatni kívánt régiót, hanem (szándékoltan!) elcsépelt, fárasztó humor, sztereotípiák felhasználásával. Ezt viszont sokszor hiteltelennek tűnő, bohócjáték-szerű alakítások tumultusában formálják meg. De kinek a felelőssége ez? A fent említett alkotói szándék valószínűleg önmagában sem talál könnyen nézői elismerésre. Senkit nem szeretnék pellengérre állítani, csak azt kívánom, hogy közösen gondolkodjunk el ezen: amikor a bősz néző kapásból a színészeket okolná, akkor figyelmen kívül hagyja megannyi „láthatatlan” alkotó működésképtelen döntését, instrukcióját.
Háy János apropóján beszéljünk kicsit a magyarországi szerzők és rendezések kérdéséről, hiszen – önmeghatározása szerint – a dráMA a magyar és román kortárs szövegek alapján színre vitt romániai előadások fesztiválja. Érdekes tehát, hogy mi a helyzet a Bödőcs Tibor szövegkönyvére épülő Meg se kínáltak (r.: Keresztes Tamás) című előadással vagy az Örkény Színház Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza (r.: Kincses Réka) nevű produkciójával? Szigorú vagyok, ha számonkérem a fesztivál ezen tematikai önmeghatározását a meghívott előadásokon?
K.B. A Meg se kínáltak és a Karácsonyozzatok velünk… kortárs szövegeket állít színpadra, ebből a szempontból tehát megfelel a követelménynek. Valóban kérdés viszont, hogy amennyiben a fesztivál idén tudatosan nyitott a magyarországi előadások felé, mi alapján került kiválasztásra a két budapesti produkció. A Karácsonyozzatok velünk… esetében ezt nem nehéz megfejteni: a Kincses Réka-dráma erdélyi kötődése révén evidens választásnak tűnik. Új jelentésrétegek bontakoznak ki, amikor az Örkény István Színház mutat be Székelyudvarhelyen egy olyan produkciót, amelyben egy erdélyi család kommunizmusbeli múltja fontos hátterévé válik jelenlegi viszonyaik alakulásának. Mindettől függetlenül abban, ahogy az eleinte karikaturisztikus szereplők mögött súlyos történetek válnak fokozatosan láthatóvá, nem nehéz ráismerni a saját környezetünkben jelenlévő mintákra, amelyeket követve családi és társadalmi konfliktusainkhoz, bevándorláshoz–kivándorláshoz, otthonhoz, történelmi traumáinkhoz viszonyulunk.
A Meg se kínáltak ezzel szemben erőteljesen Magyarország-specifikus látásmódjával érezhetően kilóg a sorból. Mégis, ha hinni lehet az udvarhelyi nézőknek, Thuróczy Szabolcs előadásában Oszkár, az alkoholista szobafestő szerethetően tragikomikus figurája könnyedén megnyerte magának a közönséget.
A Mandragóra megoldásai véleményem szerint is több szempontból megkérdőjelezhetőek, én inkább a tematikai illeszkedésére kérdeznék rá, hiszen az sem világos számomra, hogy milyen perspektívákat tudott az előadás felajánlani a fesztivál egészét átfogó témák szempontjából. Gondolok itt elsősorban a legtöbb előadásban körüljárt, korunk emberét foglalkoztató egyén és közösség, múlt és jelen viszonyának aspektusaira. Kiemelném viszont Szigyártó Johannát Lukrécia szerepében, aki egyetlen és nagyon szükséges ellenpontja a színpadon uralkodó zajos káosznak.
Felmerül itt még egy kérdés, amelyet például a marosvásárhelyi Coriolanus-szal (r.: Dögei Mátyás) kapcsolatban is fel lehetne tenni: hol húzódik a határ adaptáció és kortárs szöveg között? Milyen plusz jelentésréteggel gazdagodik Machiavelli darabja Háy és a nagyváradi alkotók olvasatában, és mennyiben válik kortárssá a Coriolanus, ha a vásárhelyi előadás szövegét Shakespeare mellett Brecht, Bánki Gergely, Gáspár Ildikó, Fazakas Réka és Dögei Mátyás jegyzik? Honnantól válik önálló szöveggé egy adaptáció? Ennek a megvitatására e kritika keretei közt nincs lehetőség; érdekesnek találtam viszont, hogy a Coriolanusnak mégiscsak sikerült releváns társadalmi-politikai kérdéseket körüljárnia, és ezt hasonló, de sokkal tudatosabban alkalmazott eszközökkel tette, mint a Mandragóra – kiszólásokkal, songokkal, vendégszövegekkel, elidegenített játékkal.
H.D. Nagy levegőt veszek, és bedobom a Sutra 2025 (r.: Robert Kocsis) előadás címét is. A produkció ugyan szinte közfelháborodást váltott ki, mégis látok fantáziát ebben az Ovidiu Cioclov – kortárs román szerző – által írt drámában: kevés eszközzel megvalósítható, izgalmas látványvilág (Diana Miroşu) szemtanúi lehetünk, a színészek rendkívül jól mozognak, és a kusza főszál ellenére a történet izgalmas aktuálpolitikai kérdéseket feszeget. Az utóbbiban rejlik egyébként a probléma kulcsa is – eljátszani a gondolattal, hogy Allen Ginsberg, a beat-nemzedék jól ismert figurája a kortárs bukaresti fiatalság körébe csöppen, nem feltétlenül blaszfémia (bár kissé anakronisztikus alapállás). A gond nem azzal van, hogy a legfiatalabb nemzedéket egy más idők szülte ikonnal párhuzamban próbálják vizsgálni, hanem, hogy ezt egy korántsem logikus, közérthető, vagy legalább jól átgondolt dramaturgiával teszik. Azért mondom ezt, mert figyelembe véve a produkció születési helyét, és azt a feltehetően szűk réteget, amelynek ez az előadás készült, egy nagyon sokrétű és aktuális társadalmi-politikai performanszról is beszélhetünk. A Ginsberg-szál mellett fontos szerepet kap az online térben egyre erősödő szélsőjobboldali, mizogin diskurzus kritikája és a Romániában nagy port kavaró, érvénytelenített elnökválasztás – mindez temérdek spoken word poetry és kortárs tánc használatával. A Sutra 2025 emellett teljesen illik a fesztivál mottójához (Összefüggő sorsvonalak), akárcsak a kolozsvári Gyűlöletvarieté (r.: Bélai Marcel) vagy A szerencsejátékos (r.: Horváth Mózes) című egyéni előadás.
K.B. A Gyűlöletvarieté társadalom perifériájára szorult szereplőit a fortyogó sértettség hajtja, hogy bosszút álljanak, tulajdonképpen bármin és bárkin. A kabarés-varietés elemek songokkal és interaktív szakaszokkal keverednek, ez a játék a közönséggel viszont egy ponton olyan hosszúra nyúlik, hogy szinte az előadástól független, önálló performanszként is értelmezhető. Hozzátartozik az is, hogy a játszóknak ezen a helyszínen a szokásosnál jóval nagyobb közönséggel kell interakcióba lépniük, mégis, az arányoknak ez az elbillenése kissé eltereli a fókuszt az előadás egészéről, amelynek játékossága és elidegenítésre épülő megoldásai egyébként teljes mértékben lehetővé teszik a részvételi színház elemeinek beépítését.
A szerencsejátékos ehhez képest egy hagyományosabb felépítésű előadás, a monodráma Robert Capa háborús fotóriporter önéletrajzi írásai alapján készült. A már említett Világgá mentem, visszajönnék című előadáshoz hasonlóan egy embert nézünk, aki anekdotákat mesél saját életéből – Pazsiczki Máté Capa szerepében, Torner Anna pedig saját önéletrajzi regényét dolgozza fel. Fontos kérdés, hogy egy epikus szöveg alapján készült monodráma hogyan válik színházi eseménnyé – a két, egyébként nagyon érdekes történet elmesélése bizonyos pontokon tényleg csak narráció marad. Ezt mindkét előadásnak sikerül valamennyire ellensúlyoznia a térrel folytatott interakcióval. A szerencsejátékos bizonyos jeleneteiben a színpad két legélőbb elemévé a vetített háttér és az asztal válik, a Világgá mentem legérdekesebb kelléke a papír, amelynek felhasználása nagyon változatos: néha díszletelemként, máskor bábként viselkedik.
Szintén életrajzi kutatáson alapuló egyszereplős előadás, de műfajilag nehezebben besorolható a Magda by Gianina (r.: Gianina Cărbunariu).
H.D. Valóban izgalmas kérdés, hogy az „egyszerű történetmesélés” mennyire áll távol a színház médiumától, jelrendszerétől. Sem A szerencsejátékosban, sem a 1715380.nőben nem éreztem ezt valós problémának. A két egyéni előadást egyaránt jól működtette a színészi jelenlét, a minimalista, de gondos látványterv. Megemlíthetném azt is, hogy az „egyszerű történetmesélés” helyett izgalmas, új rétegeket felszínre hozó performanszokat láthattunk – ez az értő olvasatok eredménye.
A Magda by Gianina nevezhető akár one man show-nak is, hiszen a szerző–rendező–játszó Gianina Cărbunariu egy olyan despektakularizált produkcióval rukkol elő, amely kezdetben, amikor a koncepcióról, az alkotói folyamatról beszél, inkább hasonlít egy TED-előadáshoz, mint bámiféle művészi törekvéshez. Később pedig felolvasószínházra emlékeztet: Gianina Magda Bordeianu rendező bukaresti ifjúkorát, munkásságát mutatja be különböző dokumentációk alapján. A legizgalmasabb eszköz ebben az előadásban – és talán itt válik igazán „teatrálissá” –, hogy a háttérül szolgáló videós vetítés időnként replikákat jelenít meg, melyeket nem a különböző szerepekben megjelenő Gianina olvas fel, hanem a nézők interakciói által szólalnak meg. A produkció vállaltan feminista: a szerző Magda Bordeianu viszontagságos életútjával, pályájával állítja párhuzamba saját helyzetét. Viszont kissé problematikus a Romániában alkotó női rendezőket érő nehézségeket úgy bemutatni, hogy közben néha belefeledkezünk a panaszkodásba – a fent említett alkotó gyakran ezt teszi.
K.B. Én elsősorban nem a teatralitás hiányát rónám fel a produkciónak – amelyet az alkotók performatív felolvasásként határoznak meg –, hiszen ilyen kikötésekkel nagyon sokféle színpadi elbeszélésmódot kirekeszthetnénk a színház fogalomköréből. Cărbunariu karizmája és humora számomra is akkor veszít némileg a hitelességéből, amikor a művész és kutatási alanya karrierjének párhuzamba állítása öncélúvá válik: ahelyett, hogy tágabb kontextusban láttatná a romániai női alkotók helyzetét, a hangsúly inkább a személyes – különben teljesen érvényes, de nem kellőképp reflektált – sérelmekre tolódik.
A Nu mă simt tocmai bine (r.: Jasmina Cloșcă) ezzel szemben éppen az egoista önmarcangolás univerzalitását mutatja fel, ilyen módon egy szélesebb körben is releváns kapcsolódási pontot tud nyújtani a nézőnek.
H.D. Nem túlzok, ha azt állítom, ez az előadás volt a legnagyobb közönségkedvenc. Minimális díszlettel dolgozik, eszközhasználata is inkább jelzésértékű, mozgáskompozíciója tűpontos és kifogástalan – a néhol már kabaréra hasonlító interlúdiumok mesterien váltakoznak a szorongató, abszurd jelenetekkel. Nyitójelenettől zárásig szinte fizikailag érzékelhetően lüktet minden mozdulat, a néző már-már metronóm-szerűen ketyegi a feszes tempót. Sokrétű előadás ez: különböző mentális zavarokat, de hétköznapi szorongásokat is színre visz, mindezt okos dramaturgiával, sziporkázó színészi játékkal. A Nu mă simt tocmai bine című előadás mindenképpen maradandó élmény marad sokunk számára.
Visszatérnék a fagyos városi jégpálya nézőterére. A boldogság titka (r.: Tóth Árpád) határozottan kortárs és román dráma – talán ez a produkció sínylette meg leginkább az improvizált színházi teret, mivel intim alapszituációval dolgozik.
K.B. A jégpálya nézőtere tényleg nem kedvezett A boldogság titka visszafogottabb hangvételt igénylő, pszichológiai realista játékmódjának és szintén a realizmus eszközeivel dolgozó színpadi terének. Az egyetlen helyszínen kibontakozó, precízen felépített konfliktussal operáló előadás eszköztára szinte filmszerű színpadi fogalmazásmódot eredményez. Ahogy a három szereplő közötti súlyos titkok fokozatosan napvilágot látnak, kirajzolódik korunk egy tipikus problémája – hasonlóan, mint a Nu mă simt tocmai bine esetében. Csakhogy A boldogság titka egy másik generációval dolgozik: a középkorú, jól szituált figurák kénytelenek megkérdőjelezni mindazt, amit eddig a boldogságról, sikerről, párkapcsolatokról, az élet értelméről gondoltak. Annak ellenére, hogy mindez a jégpálya adottságaihoz igazodva az ideálisnál harsányabb színészi játékot kényszerített ki a játszókból, így is meg tudott születni egy rendkívül feszült drámai helyzet, amelynek a fenntartása viszont (a tértől függetlenül is) óriási kihívása a hasonló formanyelvű előadásoknak.
A dráMA idei kiadása az eddigieknél jóval nagyobb kihívással kellett, hogy szembenézzen, amely nem kevés alkalmazkodókészséget követelt a szervezők, a meghívottak és a közönség részéről is. Ennek a kényszerű rugalmasságnak pozitív hozadéka lett az az érezhetően bajtársias légkör, amely a résztvevőket körülvette, hogy ebből az irányból is alátámasszam az Összefüggő sorsvonalak mottó érvényességét. A fesztiválon szereplő előadások legtöbbje valóban olyan problémákra reflektált, amelyek korunk társadalmának széles spektrumát foglalkoztatják: generációs traumák, a posztszocialista lét kérdései, egzisztenciális szorongás, női sorsok, egyén és közösség viszonya. Rendkívül nehéz néhány szempont alapján tizennégy előadásról átfogó képet adni, de remélhetőleg sikerült valamelyest láttatni a műfajilag is változatos, nagyon sokféle színházi és intézményi környezetből érkező produkciók közös vonásait.
A fent említett előadások, melyeket a 16. dráMA kortárs színházi találkozón láttunk:
Alaszka (r.: Sebestyén Aba) Yorick Stúdió, Marosvásárhely
Világgá mentem, visszajönnék (r.: Berecz Boglárka) Független produkció, Marosvásárhely
Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza (r.: Kincses Réka) Örkény István Színház, Budapest
1715380.nő (r.: Kozma Gábor Viktor) Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár
A szerencsejátékos (r.: Horváth Mózes) Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár
Sutra 2025 (r.: Robert Kocsis) Arte 21-Povestea Lumii, Bukarest
Gyűlöletvarieté (r.: Bélai Marcel) Shoshin Színházi Egyesület, Kolozsvár
Nu mă simt tocmai bine (r.: Jasmina Cloșcă) Pivot, Kolozsvár
Regina nopții (r.: Leta Popescu) Fani Tardini Drámai Színház, Galați
Mandragóra (r.: Hunyadi István) Szigligeti Színház, Nagyvárad
Coriolanus (r.: Dögei Mátyás) Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem
A boldogság titka (r.: Tóth Árpád) Udvartér Színház, Kézdivásárhely
Meg se kínáltak (r.: Keresztes Tamás) 6szín Teátrum, Budapest
Magda by Gianina (r.: Gianina Cărbunariu) Független produkció, Bukarest
Az eredeti cikket itt olvashatják: https://szinhaz.net/2025/10/16/herman-daniel-keresztesi-borbala-fesztivalozzatok-velunk-vagy-usszatok-haza/?fbclid=IwY2xjawNdavxleHRuA2FlbQIxMABicmlkETB2YWxpWWpacnhPNkFKWUJOAR5sVJ0QmsVxc64duGRDKhGdhDJClvTOCeMD9t7-VT5kleyHkvKBscW3ZIaBZw_aem_g3mu3yhH1JR5QvslOAoM5w
Hermán Dániel – Keresztesi Borbála
2025. október 16.
