Elkezdődött a szakmai beszélgetések sorozata: az előző napok előadásai voltak terítéken, vagyis a Reactor Visul, és a Tamási Áron Színház Napraforgó című előadása. Mindig abban a reményben ülök be egy szakmai beszélgetésre, hogy olyan titkok birtokába jutok, amik a színház illúzióteremtő gépezetét működtetik. Mindkét előadásról szóló diskurzus esetén azok a bizonyos „kötelező” (de hasznos) kérdések indították be a beszélgetést: milyen volt a próbafolyamat, az előadás elemei hogyan és milyen sorrendben tevődtek egymásra, milyen volt a rendezővel dolgozni (ez mondjuk csak akkor szokott előfordulni, ha a rendező nincs jelen) stb. De ahogy gyengül a protokoll nyomása, előkerülnek azok a kérdések is, amik a befogadói élményhez kapcsolódnak. A Napraforgó kapcsán sokat beszéltünk arról, hogy vajon ki a hibás a történetben, és legtöbben egyetértettünk abban, hogy senki – szerintem pont ez a rétegzettség és komplexitás az előadás legnagyobb erénye. Sokat elmond a Visul tematikájának fontosságáról, hogy az első fél óra után, miután megtudtuk az előadás létrejöttének körülményeit, egy kötetlenebb beszélgetés alakult ki arról, hogy kinek milyen személyes élménye volt/van a hierarchikus rendszer visszaéléseivel kapcsolatban. Vagy arról, hogy a legtöbb felsőoktatási intézményben tanuló diák azt se tudja, kihez forduljon, ha a tanár rajta éli ki hatalmi felsőbbrendűségét. Legtöbben hallgatnak, és ha valaki verbalizálja problémáit, akkor a megoldás kulcsa nem az intézményének vezetőinél, hanem a nyilvánosságnál, sajtónál van. Vagy a színháznál, de csak szigorúan független társulatoknál.
A dráMA keddi repertoárja három életrajzi vonatkozású előadásból állt: Polcz Alaine (Teljes lényeddel), Caravaggio (Caravaggio) és Frank Sinatra (Frankie, a király és a kárhozott) alakját idézték meg. Amikor elkezdődött a Teljes lényeddel című előadás, az volt az érzésem, mintha egy szeánsz kellős közepén lennék, mintha Polcz Alaine romanticizált alakját szerették volna megidézni. A temesvári előadás egy borzos hajú őrültként mutatja be Caravaggiót, aki körül fehérneműben futkorásznak „múzsái” – életre kelnek festményei.
A győri Frankie, a király és a kárhozott egy one-man show hangulatára emlékeztet, a nézőket felszólították, hogy nyugodtan sörözzenek, borozzanak – egy New-york-i jazz-klub hangulatát igyekeztek megteremteni. Az előadás keretét egy rendőri kihallgatás adta, ez volt a „kifogás” arra, hogy Sinatra elmondhassa életét. Csak azt nem értettem, hogy pontosan miért is tartóztatták le.
Az előadások után gondolkodóba estem: A színház vajon képes arra, hogy egy egész életutat bemutasson, vagy az az irodalom és a filmművészet műfaja? Hiszen mindhárom előadás kapcsán azt éreztem, hogy csak életképeket, pillanatokat mutatnak fel, emiatt nem tudnak igazán elmélyülni, én meg nézőként sem tudok kapcsolódni azokhoz az alakokhoz, akiket megidéznek.
Marton Orsolya
