Írhatnék a tegnapi előadásokról, de nem fogom ezt tenni, mivel a tegnapi kerekasztal-beszélgetés izgalmasabb kérdéseket vetett fel. Egyébként úgy tűnt, hogy a fesztiválközönségnek is − legalábbis azoknak, akik részt vettek a beszélgetésen, biztos − igényük volt folytatni az ott felmerült témákat. Bármilyen kis csevegésbe keveredtem, mindig visszatértünk az ott vitatott kérdésekre. Akik meg nem voltak jelen, kíváncsian érdeklődtek, miről is volt szó.
A programban Változó színészi szerepek-címen volt megtalálható, de nem erről szólt a beszélgetés. „Az erdélyi színházaknak improvizációs repertoárjuk van” – hangzott el, és lényegében e körül tapogatóztunk. A résztvevők között elég színesen képviseltette magát a szakma, korban és feladatkörben is nagy volt a választék. Egyetemi hallgató, frissen végzett, több éve a pályán dolgozó színész, egyetemi tanár, rendező, szervező, igazgató, színész-igazgató, drámaíró, kritikus, dramaturg, alkalmazott, szabadúszó – szóval egész bokréta.
Egy minimális igény megfogalmazása milyen lavinát képes elindítani – gondoltam, mikor megfogalmazódott, hogy segítené a színészt, ha valamivel előbb tudná, mi a programja, miben lesz kiosztva abban az évadban, kivel fog dolgozni, és milyen periódusban. Megjegyezném, hogy nemcsak a színésznek lenne fontos ezt tudni, hanem a többi színházi munkatársnak is. A tervezhetőség előnyei alól a színházi munka sem kivétel. „Itt nincs kultúrája az egyeztetésnek” – jegyzi meg valaki, kacagunk is rajta savanyúan, s ahogy halad a beszélgetés, arra gondolok, itt sok mindennek nincs kultúrája. Például a visszajelzés kultúráját se birtokoljuk. Itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy visszajelezzek a szervezőknek, mennyire fontos, hogy legyen biztosítva tér és megtörténjenek az ehhez hasonló beszélgetések. Köszönöm nekik, hogy gondoltak erre, és hogy ők is fontosnak tartják.
„A színész le van szerződve, és semmi más dolga nincs, mint hogy készenlétben legyen.” Tényleg semmi más dolga nincs? „Se pénz, se szerep, csak maradj készenlétben.” Deák Katival tavasszal két szakember segítségével azt próbáltuk kutatni, hogy melyek azok a körülmények, amelyek elősegítik a szakmai kiégés állapotát, illetve milyen megoldási javaslatok léteznek ennek megelőzésére. A fókuszcsoportos interjú során kiderült, hogy a tervezhetőség és a visszajelzés hiánya két olyan fontos szempont, amelyek erősen megágyazzák a mentális egészség romlásának elindulását. „Nem egészséges szerintem, hogy az ember gyakran kiteszi magát annak, hogy valaki [például egy castingon – szerk. megj.] azt mondja rá, hogy »te igen« vagy »te nem«.” Valóban nem egészséges. Mégse halljuk meg ezeket a mondatokat, és elveszünk az adminisztratív akadályok sötét bugyraiban. Azt gondolhatnánk (és gondoljuk is), hogy a kiégés egyéni probléma, személyiségfüggő. Ez tévhit. A mentális egészség rendszerszintű felelősség.
„Borkóstoló” Kolcsár Józseffel. Fotó: Kelemen Kinga
Megdöbbenek (és itt rákeresek a szinonimaszótárban a rokonértelmű szavakra, nehogy legyen valami pontosabb szó. Futottak még: meghökkenés, hüledezés, csodálkozás, elképedés, ámulás. Elképedés, ez se lenne rossz), szóval elképedek, ahogy felsorakoznak az újdonsült „ügyvédek” a rendező védelmében, aki, szegény, nem tehet arról, hogy nem tudja előre a szereposztást, de megzavarni sem lehet, ha éppen más próbafolyamatban van, mert akkor testtel-lélekkel odaösszpontosít, és egy későbbi előadásának szereposztása nagyon elvonná a figyelmét. Felmerül bennem, hogy itt valami időrendi gebasz lehet. Nem az lenne a működőképes folyamat, hogy amikor egy igazgató felkér egy rendezőt, hogy dolgozzon a társulattal, akkor a rendező, mielőtt választ adna, megismeri az embereket (ha addig nem ismeri), akikkel egy vagy két hónapon keresztül közösen akar majd dolgozni, remélhetőleg olyan témán, amiről szerinte és a munkatársai szerint fontos beszélni?
Félreértés ne essék, remélem, evidens, hogy a vád oldalán állok. Nem vagyok már képes, se hajlandó megértéssel fordulni mindkét fél irányába. Meggyőződésem, hogy nem visz előre, ha továbbra is semleges álláspontot képviselek. De azt mindenképp szeretném, ha az ilyen „tárgyalások” igazságosak lennének.
Felszólal egy rendező, aki azt mondja, hogy „I have the power to say »stop«. Or: »let’s do it again«. Or what’s stays or what goes”, but ezen kívül nem nagyon van beleszólása. Ezen kívül. Nos, nem tudom, mi van ezen kívül. De egész nap és még másnap is ezen gondolkodom.
„Egy adott ponton jön egy olyan polgármester, aki felteszi a rettegett kérdést: »Polgárok, mit szeretnétek, a kórházat támogassuk vagy a színházat?«” – hangzik el, és én újra megdöbbenve, elképedve és ámulva nézek körül, ahogy észrevétlenül elillan ez a fontos mondat közülünk. A rettegett kérdéssel tehát akkor kell foglalkoznunk, amikor jön egy olyan polgármester. Nem a mi kötelességünk erre választ adni, nem a mi feladatunk olyan munkát végezni, ami nem engedi meg, hogy kérdőre lehessen vonni, hanem rettegünk, nehogy valaki megkérdőjelezze, végtére mire is kapjuk mi a fizetésünket.
Még két – a tegnapi beszélgetésen elhangzott – mondatot szeretnék megosztani: (egy) „a színházban az a legfontosabb, hogy az előadás jó legyen”, (kettő) „a színházat semmi nem képviseli az előadáson kívül”. Arra invitállak titeket, hogy egy pillanatra időzzünk el úgy ezen a két mondaton, hogy a végére nem pontot teszünk, hanem kérdőjelet.
Én egy ideje távolabbról figyelem, mi történik színházi közegünkben, és most, egy masszív hetet eltöltve a szakmai magban, erősen vágyom arra, és kívánom ennek a közegnek, mert szüksége lenne rá, hogy kapjon egy ajándékot, amiben ezeket találná: új perspektívák, visszajelzés, visszajelzés befogadása, visszajelzés beépítése a munkába, berögződések és félelmek alóli felszabadulás, a közösség megerősödése, önkritika, és nem utolsósorban a szakma szeretete. Legutóbbi nélkülözhetetlen.
biróréka
