fotó: Kelemen Kinga
Péntek este nem fog már az agy, csak az érzékek vannak kiélesítve az egész hetes dráMA végén. Már nem akarom érteni, ami a színpadon történik, csak átengedem magamon a hangot, az illatot, a látványt, és engedem, hogy a feszültség felgyűljön, majd levezetődjön bennem. Ha A haramiákra azt mondták, hogy totális előadás, ez még totálisabb. Itt aztán semmi sem minimál, minden a végsőkig fokozott. Ez sokszor idegesít, de most hagyom elvarázsolni magam a körülmények által. Ez az előadás végre nem a szűkösségről szól, hanem a bőségről, arról, hogy minden van: fény, hang, még pezsgő, vodka és kovászos uborka is, szenvedély is, gyűlölet is, szerelem is, butaság is, és mindez a végletekig fokozva. Az érzékek világából a felvonások közti szünetek sem engednek ki: az előtérben a Millió rózsaszálat oroszul daloló angyalok gondoskodnak arról, hogy tudjuk, még köztünk vannak. A színpadi világból csupán a függönyre vetített lexikon-szócikkek zökkentenek ki, de csak annyira, hogy ne veszítsem el teljesen a valóságtudatom. Nem akarok megérteni semmit, és azt hiszem, a téma sem követeli ezt tőlem. Raszputyinnak a dráma által ábrázolt alakja elég misztikus ahhoz, hogy erre az oldalára koncentráljak, ne elemezzek, csak engedjem hatni azt, ami hatni akar. Nem zavar, hogy hosszú, végre elengedhetem magam, nem zavar, hogy késve érek vissza a szünetekről, úgyis maradok valamivel. Ha mással nem, ezzel a grandiózus hangulattal.
Pál Edit Éva
