Ha Székelyudvarhelyen lennék színházi újságíró, interjúzni a kisujjnyi széles József Attila utcába, a Jámbor Tehénbe járnék. Az a hely tökéletes találkozásra, ismerkedésre. Az interjúalanyra várva a plafon guszta tehénmintáját vagy a söröskupakszerű csillárt nézegetném kedvtelve. Beszélgetéskezdésnek bevetném, hogy válasszunk magunknak csillagot: ki-ki egyet a falon lógó állatportrék közül. Én talán a konyakozó kakasra, vagy a monoklis, óraláncos, öltönyös sertésre voksolnék.
E szimpatikus vendéglátóhelyen tegnap zsúfolt háznyi közönség várta Kiss Csaba harmadik drámakötetének bemutatóját és a Júdás hallgat című, három egységből álló színdarabjának felolvasószínházi produkcióját. A szerző az instrukcióit olvasta fel, magát a szöveget a Tomcsa Sándor Színház művészei adták elő. Annyira jól, hogy Kiss Csabának kétszer is könnybe lábadt a szeme, mint elárulta a befejezés után. Kezdés előtt erős kijelentéseket tett arról, hogy a régi fajta színháznak vége, bár igény még sokáig lesz rá. De ma már a valóságos embereket, a valódi életet kell behozni a színpadra – mondta. Akit ez a perspektíva felcsigázott, azt utóbb a felolvasott mű talán lecsigázta, esetleg megnyugtatta: nem eszi Kiss Csaba olyan forrón ezt a kását. Szintén ezen a helyen, a Jámbor Tehénben késő este László Zsuzsa lépett fel Dávid Gulácsi Zsuzsanna és Zakariás Zalán zenei kíséretével, Edith Piaf életét és dalait adva elő. A közönség sem bánt semmit sem.
Ugyancsak élénk érdeklődés mellett, nagyszámú résztvevő jelenlétében zajlott a tegnapi délelőtti fórum a Küküllő Hotel tetején. Székely Csaba kezdeményezte, Boros Kinga és Barabás Árpád jöttek partnernek az Élni vagy visszaélni a művészettel? című, a színházon belüli abúzus témáját felvető beszélgetéshez. A szervezők az összes erdélyi magyar színház igazgatóját meghívták, de nem ők jöttek el. A program legfőbb érdeme és eredménye, hogy napirendre tűzte a tárgyat, és bejelentette azt a szakmai igényt, hogy legyen szó erről. Illetve ne csak szó, hanem lehetőleg megegyezés, konszenzus, valamiféle charta is. Szabályozás, lefektetés, igények, elvárások megfogalmazása, védelmi stratégia kialakítása. (Arra gondoltam közben, hogy e téren az anyaország talán előbbre tart. Személyes tapasztalataim szerint nálunk a metoo arra késztette a színházi rendezőket, hogy visszamenőleg is átgondolják és felülvizsgálják rendezői gyakorlatukat, munkastílusukat.)
Tegnap is jutott nekünk színházi helyszínként jéghideg jégcsarnok. Már én nem vicceltem: azon túl, hogy minden ruhát felvettem, amit csak hoztam a kisbőröndben, magammal vittem a szállodai szobából egy pokrócot is. Nem piknikezni. A Háy János által átírt Mandragórát elénk táró nagyváradi színészek derekasan elkövettek mindent annak érdekében, hogy magas hőfokra hevítsék az estét. És hát volt abban az előadásban valaki, aki mindjárt az elején úgy énekelt, mint egy vadnyugati kocsma istennője, dévaj dizőze, növendék femme fatale-ja. Aztán kiderült, hogy ő a szende, kikezdhetetlen tisztességű főhősnő, főhősasszony, Lukrécia. Szigyártó Johanna játssza, tanuljuk meg a nevét! Már csak azért is, mert roppant ritka az olyan fiatal színésznő, aki naivaszerepben ilyen erővel és természeteséggel sugározza a tisztaságot. Szigyártó Johanna kiragyogásán túl az volt a meghatározó érzetem a nagyváradi Mandragóráról, hogy milyen fura, milyen abszurd dolog is a színház voltaképp. Felnőtt, családos emberek vízipisztollyal támadnak egymásra és seprűnyélen lovagolnak ki-be, mint a gyerekek. Mégsem merül fel bennünk a kérdés, hogy normálisak-e.
Stuber Andrea
szeptember 19.
Fotó: Kelemen Kinga
