Havi Dráma a székelyudvarhelyi dráMA kortárs színházi találkozón
Egy térben alkotó és befogadó, ugyanazon a szinten ül színész és néző. Csupán a két szélen felállított reflektor választja el a két teret, amerre a fények mutatnak, onnan indul a történet. A mesterséges határ mindkét oldalán székek, félkörben. Egyik oldalon egy sornyi szék, másik oldalon több, egymás mögötti, melletti, előtti, utáni. A színház előtere, a dráMA fesztivál ideje alatt dráMÁzó. Itt ismerhettük meg a dráMÁzat IV. drámapályázat debüt kategóriájának nyertes darabját. Oláh-Horváth Sári Gyerekjáték/Lenni vagy nem című alkotását a Havi Dráma SzatmárON előadásában láthattuk, felolvasószínházi formában.Közvetlen, barátságos hangulatba érkezik a néző, ahol Keresztes Ágnes a színpad és nézőtér határán mosolyogva, kedvesen tessékeli a nézőket az első sorba a szabad helyekre, mondván, hogy az előadás egyes részei hátulról nem láthatóak. A kezdés hirtelen, meglepő, váratlan fordulatként következik be. A színész, Keresztes Ágnes a bevezetője végére érve, jó szórakozást kíván a jelenlévőknek, mire a háttérből elhangzik a vulgáris, lekezelő megszólítás: „Hülye picsa!” Elkezdődött az előadás, a felolvasás. Ezzel a megszólítással rögtön a történések közepébe csapunk, egy konfliktussal indít az alkotó. Az előadás első megszólalása végig jellemző lesz a történésekre.
A szabad, provokatív, néhol trágár nyelvezet ellenére mély, személyes drámákkal, történetekkel szembesülhetünk. A nyitójelenetben felvázolt konfliktus két idegen nő között zajlik, a központi figura a fizikailag nem jelenlévő gyerek. A kezdő állapotbeli „gyerektelenség” végigkíséri az előadást. Bár a központi téma mindenki számára a gyerek, gyerekvállalás vagy éppen megtagadása az új élet születésének, az utód utáni reménytelen vágyakozásról vagy egy ember formájában fennmaradt erőszakos emlékről csak beszélnek. Ténylegesen nem jelenik meg a színen gyerek, sem gyerekruha, sem egy fotó, semmi fizikailag megfogható. Ezek a gyerekek csak a jelenlevő nők elméjében, emlékezetében, képzeletében léteznek. Az ő elmondásuk alapján ismeri meg a néző a gyereket.
A színen félkörben hét nő és egyetlen férfi. Szó van a gyerek mellett szerelemről, megcsalásról, párkapcsolatról, házasságról, kötödésről, elszakadásról, vágyakról, érzelmekről, nemi identitás kérdéséről, egyszóval az emberről. Kérdés, hogy egy ilyen erőteljes, masszív, teljesen különböző, eltérően gondolkodó női koszorú közepére vagy éppen szélére miért kell behelyezni egyetlenegy férfit. Talán a nőt csak a férfi függvényében, annak hatáskörében, vonzásában lehet vizsgálni. Vagy épp ellenkezőleg, a férfi nem „működne” nő, nők nélkül.
Nyolc idegen, akiknek a közös metszéspontja ugyanaz: a másik nem. A nőknek a férfi, a férfinak a nők. A másik nem szűrőjén keresztül figyelik egymást. Éppen ezért fontos a férfi jelenléte ebben a női társaságban. Ki lehetne törülni, és a drámában megjelenő gyerekekhez hasonlóan csak beszélni róla, mivel nincs lényeges szerepe azontúl, hogy a nők szövevényes szálait ő köti össze. Azonban ő az egyetlen fizikailag is megjelenő probléma, a konfliktus tárgya. A férfi Gaál Gyula, akinek személyében jelen van, mind a kegyetlen, ösztön vezérelte férfi, mind az érzékeny, érzelmeire hallgató ember is, bár az utóbbi kevésbé kitett.Bordás Attila rendezésében a székeken kívül nem jelenik meg semmiféle díszletelem, eszköz. A szereplők ruhái árulkodó jelek személyiségükről, sorsukról, történeteikről. Az egyetlen, az erősebbik nemet képviselő férfi fehérben jelenik meg, amolyan kontrasztként a tettei súlyosságát, sötétségét kompenzálva. Vagy éppen az egyik lényeges karaktere, az orvos, Dr. Fény miatt. Világos, fehér öltözetben még egy nő jelenik meg, aki férjes asszony, nála a férjként van jelen a történetben. Kettejük kapcsolatát már csak a fizikai megjelenésük, annak hasonlósága köti össze. Később pedig újra a gyerek egy kis időre.
A hét nő között vannak olyanok, akik számára a gyerek a jövőt, az újrakezdést, az új esély lehetőségét jelenti, mások számára teher, nyűg, akadályként van jelen, egy meg nem értett lényként. Ezek a nők nyíltan vállalják múltjukat és ezzel egyidőben jelenüket. Őszintén beszélnek csalódásaikról, félelmeikről, jövőjük kilátástalanságáról vagy éppen másságuk el nem fogadásáról. Lényeges, megszokott témaként megjelenik a halál és élet kettősége. Egy, a betegséget legyőzött, mára már csak volt daganatos nő szemszögéből kísérhetjük végig a halál elfogadásának kérdését. Ő az egyetlen, aki nyíltan kapcsolatba lép a nézővel, kérdést tesz fel neki, hozzá beszél, monológszerűen közli a történetét. A többi nő sorsát leginkább a párbeszédekből ismerjük.
Hét nő és egy férfi: nyolc ember élete rajzolódik ki előttünk egyórányi felolvasásban, ahol a kézben folyamatosan jelen levő papír, rajta a felolvasandó szöveg nem elidegeníti a nézőt, nem zavaró tényezőként van jelen, hanem annál is inkább egy olyan kapaszkodóként, amely a színész, szereplő számára mindig ott van. A lapra tekintve egyedül lehet, magába fordulhat, visszaemlékezhet, pontosan hogyan is volt.A néha humoros, a feszültséget oldani próbáló szöveg a maga trágárságaival nagyon életszerű. Egy kortárs alkotó, aki azt mutatja meg, ami ténylegesen a napjainkban, a hétköznapokban zajlik, a fel nem vállalással, el nem fogadással, egymás lenézésével, megalázásával, kihasználásával együtt. Ez az élet, bármennyire is elcsépelten hangzik. Ebben a felolvasásban a maga egyszerűségével több van, mint egy egyszerű mozaikszerű történetábrázolás. A színpadon megjelenő karakterek valamelyikében megtalálja önmagát a néző, ettől lesz még áthatóbb, mélyebb, érzékenyebb, és válik az egyszeri felolvasás színházzá.
Péter Izolda
Babeș–Bolyai Tudományegyetem, Színház és Televízió Kar
