A darab cselekménye egyszerű, elbeszélésmódja tárgyilagos. Roberto Zucco gyilkos. Apja megöléséért egy fokozottan őrzött börtönben raboskodik, ahonnan csodával határos módon mégis szöknie sikerül. Intelligens ember, amolyan csendes őrült, aki a szökés után látszólag ép elméje ellenére tovább folytatja az életontást. Egy lánnyal ismerkedik meg, aki egy ideig bújtatja a titokzatos ám mégis vonzó idegent, majd mégis tanúvallomást tesz Zucco ellen. Zuccot elkapják. „Apagyilkos vagyok, anyagyilkos, rendőrgyilkos, gyerekgyilkos. Gyilkos.” – vallja Zucco nemes egyszerűséggel, mindenféle megbánás nélkül, majd ismét megszökik. A börtöntetőn üldözik, de nem tudják elkapni. Lezuhan.
A központi szereplő, Zucco egy antihős, ellentmondásos figura. A nyers erő és a gyermeki lélek egyként bújik meg benne. Láthatatlan szeretne lenni, ez a legfőbb vágya, közben pedig egy körözött gyilkos. Egyetlen kérdésre nem tudja a választ, hogy miért is élünk? Feszegeti saját határait, azonban nem segít rajta semmilyen emberi tapasztalat vagy érzés, inkább minden bebizonyítja az élet értelmetlenségét. Tulajdonképpen mindenkiben van egy Zucco, csak az ember elnyomja magában ezeket a dolgokat, mert elsősorban élni akar. Zucco ezzel szemben egy mániákus katona, aki eldönti hogy van egy küldetése a világ ellen és az végigvisszi az élete árán is.
Zucco történetén keresztül az egyén és társadalom viszonyának problematikussága bontakozik ki, az egyéni meggyőződés és akarat, valamint a társadalmi normák, elvárások, emberi jogok és életigenlés állnak szemben egymással. Az előadás azoknak a problémáknak az egyéni vonatkozásait kutatja, amelyek mindannyiunkat foglalkoztatnak az előttünk tornyosuló problémák kapcsán, a megemelkedett ingerküszöbünket ostromolja, arra keresve választ, hogy „hogyan vagyunk összerakva” mi, emberek.
