Volt egyszer egy kislány. Picurka volt, akár egy magocska. Aztán olyasféle, mint a magocskából kibújt apró csíra. Aztán akkorka, mint a csírából szárba szökkent palánta. Picinyke, mondom, épphogyka, ekkorka majd akkorka. Várta az ismeretlen, hívta a kaland. S ha hívta, hát ment is. Ment? Vitte, dobálta, sodorta a világ, mert hiszékeny volt, jószívű volt, mert szép volt. Őt akarta mindenki: a béka, a cserebogár, az egér, a vakondok, mind, mind, akik azt hitték, hogy nekik jár egy ilyen szép, egy ilyen pöttöm, egy ilyen Panna. Jár? Dehogy is jár, inkább szalad, szökik, menekül! Menne világgá, ismerné fel az ismeretlent, fedezné fel a titkokat. Ám egy picurka-épphogyka Pannának kell a segítség, a noszogatás, a bátorítás, no és igencsak kell: a védelem. És mi más adná meg ezt a védelmet, a szeretést, a figyelmet, az óvó elengedést, mint a család? Az anyaméh, az anyaöl, az anya engedő-hívó tekintete? Az apa figyelme, határozottsága, iránymutatása, bátorítása? Ott vannak ők, amikor a gyermek még magocska, és ott vannak, amikor már messze nőtte őket, s folyton visszatérve búcsúzik.
Előadásunk nonverbális, csupán néhány hangutánzó szóval, fantázia-akusztikával, játékos szóalkotással közelíti a logikailag leképzett emberi nyelvhez. Miért? Mert amiről beszélünk, az univerzális: nincs szüksége a szavakra.
