Görgey Gábor Örömállam című komédiája egy jó lehetőség arra, hogy beszéljünk arról a világról, amiben élünk. Arról az elérzéstelenedő világról, amiben minden a testiség körül forog. És beszéljünk úgy erről a világról, hogy közben kifordítjuk az egészet: Görgey történetében örökös szeretkezésre szólítják fel a lakókat, a testiség államilag ellenőrzött kötelessége örömállam polgárainak. Teljesíteni kell mindenáron, sőt, mindezt meggyőződéssel.
„Elfojtás, gátlás, neurózis!” – hangoztatják Freud ideológiáján alapuló jelmondatukat örömállam lakói. Az első látásra kötelességtudó, lelkiismeretes állampolgárokon azonban elkezdenek látszani a romlás jelei, hogy talán mégsem azonosulnak az állam ideológiáival teljes mértékben. A nők táncrend helyett fekvésrendet és teljesítménykönyvet vezetnek lepedőakrobata partnereikről míg a férfiak a rámenős, telejsíteni akaró hölgykoszorú elől menekülnek.
Mire is vágynak közben ennek a furcsa államnak a lakói? Arra, amit mi a valóságban egyre inkább kiírtunk és elhanyagolunk: érzelmekre, szeretetre, szerelemre. Míg mi önszántunkból „érzéstelenedünk el”, nekik szinte kötelező: a szerelmespárokat a rend őrei üldözik, államellenes cselekedetnek számít. De persze Örömállam szigorú törvényei is lehetőséget adnak kibúvókra. Létezik egy ház, úgynevezett nyugalmas ház: A Rezervátum a piros lámpához. Amolyan érzelmi kupleráj, ahol az állam embereinek szigorú szeme és az embertpróbáló állami kötelesség elől elbújhatnak a kiváltságosak. Így próbálnak meg Örömállam lakói túlélni, így próbálnak harcolni az üresség ellen.
Egyszercsak a – kivülről – tökéletes, stabilnak hitt látszatvilág meginogni látszik. Az államvezetésről felrebben a hír, hogy az államideológiák ellenében cselekszenek. Kezdenek gyökeret ereszteni a forradalmi eszmék és elkezdődik a harc az érzésekért. Így történik ez Örömállamban. Mi azonban teszünk érte valamit? Vagy szép lassan Freud atyánk legnagyobb örömére örömállammá válunk..?