Ismerős az érzés, mikor hosszas videójátékozás után kimész az utcára, az emberek közé, és nem találod a helyed? Láttál már olyan asztaltársaságot, ahol néma csendbe burkolózva mindenki a telefonját bütykölte? Voltál már szomorú azért, mert egy-egy posztodat kevesen lájkolták be? Megosztottad már valaha a követőiddel az „Insta-mosolyodat”?
Azt szokták hangoztatni, hogy a körülményeink határoznak meg minket. A mai ember életébe befurakodnak a minden másnál jobban szeretett „okos” kütyük, és alattomos módon, szinte észrevétlenül veszik át az irányítást a rohanó mindennapok és az elmék fölött. Mindannyian azt gondoljuk, hogy kellőképpen kontroll alatt tudjuk tartani ezeket a veszélyeket, de rövid időn belül jelentkeznek a kór tünetei. Hiszen mi történik akkor, amikor már nem csak minket befolyásol, hanem a környezetünkre is hatással lesz? Hol a határ? Mennyire függünk egy-egy applikációtól? A filterek mögött mennyire látjuk valósan mások életét? Milyen módon korcsulnak el a kapcsolataink az emotikonok és GIF-ek világában? A média által arcunkba nyomott, tökéletes képek mennyire befolyásolják az ítélőképességünket?
A reggeli kávé melletti kattogtatás vagy a lefekvés előtti közösségi oldalak lapozgatása mennyire tereli el a figyelmünket a családunkról, barátainkról? Vagy a saját életünkről?
Nem nagy túlzás, nem extrém kijelenteni, hogy tulajdonképpen egy párhuzamos valóságot húztunk magunk köré, és ott éljük az életünket. De ha már úgyis egy másik valóságban létezünk, nem lenne jobb mindent kitörölni? Akár újrainstallálni? Azért, hogy végre képesek legyünk egymásra figyelni, és boldogok lenni…
