„… ismét elmondható, hogy a jó arcokban, a formájukat mindig hozó színészekben most sem csalódhatott a közönség. Ami nem visszatérő jelenségként említhető, az a zenei megoldásban rejlik, a kalapjával mindig tisztelgő Kóré Mózes tangóharmonikásban. Fehér öltönyében nosztalgikus hangulatot kelt, békebeli örömzenész látványát, aki az első momentumtól a darab végéig, tértől és időtől függetlenül nyomja a billentyűket, mosolyog, elhallgat és újrakezdi a nótát. (…) Tulajdonképpen, ha magamba nézek, avagy ha komolyan veszem magam – én, a néző –, azt állapítom meg, hogy ez egy keserédes történet, nem annyira nevettető, inkább a szereplők nevetségesek, illetve nevetésre gerjesztenek. Mint minden vígjáték, ez is a félreértésen alapszik, csakhogy ez ráadásként fűszerezve van egy egyéni történettel, ami jószerével tragikomikus …”
Barabás Blanka – Udvarhelyi Híradó, 2007. január 4.