fotó: Kelemen Kinga
Ennyire felkészületlenül érkezni előadásra talán nem is lehet. Elszörnyülködöm azon, hogy mennyire előítéletes vagyok. Az utolsó este majdnem utolsó előadása ez. Azt hittem, rám tukmáltak valamit a blogtársak, amit ők nem választottak volna. Egy a mienknél is kisebb város művészieskedő című előadását. Arra sem méltattam, hogy végigolvassam a fülszöveget, merthogy nem volt nekem/nálam ilyen. (Megnyugtatásul mondom azoknak, akiknek sosem jut saját jogon hírnév, csak másokat segítenek hozzá a fülszövegek, recenziók, előszók írásával: rendkívül fontos munkát végeznek.) Ne legyen a körítés, a keret, legyen csak önmagában a nagybetűs MŰ. Napersze. És hű.
Aztán egyszercsak, valahol az első tizenöt másodperc után felsejlik, hogy sokkal komolyabb ez, mint gondoltam. Kortárs erdélyi versek zenei alá-, közé- meg föléfestéssel, ez lenne a műfaji meghatározás. André Ferenc, Horváth Benji, Kali Ágnes, Kulcsár Árpád, Láng Orsolya, Ozsváth Zsuzsa, Serestély Zalán versei a Prezeng együttes közreműködésével.
El-elkalandozom két soron, elgondolkodom, közben megy tovább a rím, a ritmus meg az aritmus. Megismerkedünk Mike-kal, a lefejezett coloradói csirkével, akinek bassza valami a csőrét, ezért nem képes másfél évvel a lefejezése után se lelépni. Eltöprengek, tapasztaltam-e már, hogy milyen érzés lehet, ha az ember, pardon, csirke áll, mint egy kettévágott mondat az út szélén. Azon, hogy a szobát azért teremtette Isten, hogy az ember a négy fal között saját képét mindegyre elveszítse. És azon, hogy hogyan utazik velem egy félbehagyott átváltozásom? Milyen az? Vannak-e elkészült, befejezett átváltozásaim, vagy minden átváltozásom félbehagyott, s majd a Jóisten befejezi, mert kinek van türelme és idegrendszere ehhez a végeérhetetlen átváltozásfolyamhoz, ami az életet jelenti?. Tűnődöm néhány hosszabb pillanatig, de nagyon sokáig nem tehetem, mert jön a fekete minden, s így Babits országa is fekete, sőt Fekete Zsolt, a Perkucigó, a cigányokkal szembeni rasszizmus monodrámájának előadója, a zenekar dobosa is fekete. Húzd rá, cigány. Itt kell nevetni, hátast dobolni.
Ha az élet nyelv (is), akkor ki fogja ezt a sok halottat eltemetni? Itt jutunk el az aritmiáig, amikor endorfin árad az erekben, és a szóviccből fakad egy hirtelen öt-let(t). Aztán jön az apa halála, a szakítás, az anya a réten, aki alatt a fűszálak sem hajolnak meg, a meg nem született nagypapa tragédiája.
Könnyedén minden, mintha nem szakadna bele ezekbe, vagy nem jönne legalább (ritmus)zavarba tőlük a szív.
Nálam ott kezdődik a minőség, ha az előadásról nem úgy lépek ki, hogy szar, megint nagy reményekkel indultam neki, de elvesztegettem egy-másfél órát az életemből. Hanem hogy ezt megnézném még egyszer. Az aritmia.doc-ot nem csak azért nézném újra, hogy adjak még egy esélyt neki, hanem hogy adjak még egy esélyt magamnak.
Pál Edit Éva
