A végével kezdem, mármint a keddi nap végével. A bukaresti Teatrul Metropolis előadása után felhangzó vastapssal, de leginkább a színészek reakciójával: meglepett arccal tébláboltak egy ideig, mintha nem hinnék el, hogy ez nekik szól, nem tudták eldönteni, hogy vajon mi a teendő ilyenkor, kimenjenek-e a színpadról vagy maradjanak, hogy kellene erre a fajta tapsra reagálni, egyszóval őszintén zavarba jöttek. Szokatlan volt számukra az ilyen jellegű tetszésnyilvánítás, meg is hatódtak tőle rendesen. Az előadás utáni beszélgetésen aztán el is mondták, hogy valóban meglepte őket a „vastaps”, na, ezen a kifejezésen aztán még jobban meglepődtek, nyilván elég furán hangzik a szó szerinti fordítás, de ahhoz, hogy jobban megértsék, talán el kellett volna magyarázni nekik azt is, hogy tulajdonképpen mire is vezethető vissza ez a kifejezés, vasfüggönyöstől- mindenestől, úgyhogy inkább annyiban maradtunk, hogy ez a fajta ütemes taps magyar szokás. Ezt már csak én teszem hozzá, hogy nekem jobban is tetszik (még ha személy szerint nem is „alkalmazom” gyakran), mint a román közönség szokása, hogy azonnal felállva tapsolnak meg mindent (röviden és intenzíven), függetlenül attól, hogy milyen volt a látott előadás.
Közben rájöttem, hogy a keddi nap „vége” (legalábbis szigorúan szakmai szempontból) tulajdonképpen nem is a vastaps volt, hanem a fentebb említett beszélgetés, amely szintén kissé rendkívülinek számított, ugyanis a dráMÁzó helyszíne, a színházterem előtti előcsarnok megtelt fiatalokkal. Mint kiderült, a helyi román nyelvű líceum tizenkettedik osztályos diákjai maradtak ott előadás után osztályfőnökükkel együtt, és felszabadultan kérdeztek, érdeklődtek, nyilvánítottak véleményt, örülve a színészekkel való találkozásnak, majd vidáman fényképeszkedtek együtt. Egyszóval, jó hangulatú beszélgetés kerekedett.
Jó, jó, de mit is láttunk a dráMA második napján, teheti fel a kérdést jogosan a kedves olvasó? Megtartva a beszámoló visszafele sorrendjét, este 8 órától tehát a bukaresti Teatrul Metropolis Ultimii (Utolsók) című produkciója volt terítéken, a darab szerzője és rendezője Mimi Brănescu (nem, nem nő, eredeti neve: Cornel Mihai Brănescu), akivel délután találkozhattunk a T.E.A (találkozás egy alkotóval) vendégeként. Ha megpróbálnám elmagyarázni valakinek, aki nem látta az előadást, hogy miről is szól ez a darab, vagy, hogy milyen világ tárult elénk, milyen karaktereket láttunk, akkor azt mondanám, hogy gondoljon Székely Csaba Bányavirágára, épp csak másfajta családi dráma, az ország egy másik vidékéről, másféle lepukkant figurák másfajta napi problémáival, de ugyanolyan tömény humorba csomagolva, ugyanolyan tragi-komikus vonulattal. Pörgős (néha túlságosan is, legalábbis nyelvi szempontból) előadást láttunk hiteles színészi játékkal, jól adagolt komikus és drámai pillanatokkal, négy, abszolút hétköznapi, sorsverte figurával, akik lassan, de biztosan kiborítják azt a bizonyos családi bilit.
És akkor el(vissza)érkeztem a keddi nap első előadásához, a délutáni Veszélyes kanyarhoz. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió produkcióját Faragó Zénó rendezte, a műsorfüzet szerint Szilágyi Míra egyéni előadásának alapját Ernyey Béla Curva Pericolosa és Havas Henrik Kurvaélet című kötetei képezték, de, amint a szakmai beszélgetésen kiderült, a Sorbán-Keresztes Franciska dramaturg által készített szövegváltozatba bekerültek más textusok is a próbafolyamat alatti beszélgetések nyomán. Személy szerint kicsit ódzkodom az egyéni műsoroktól, a monodrámáktól, az az érzésem, hogy az ilyen jellegű előadások egyfajta kényszerűségből születnek, de nem is részletezem az okokat, mert könnyen meglehet, hogy tévedek. Jelen esetben viszont valóban volt némi alapja az „elméletemnek”, a Figura Stúdió Színház ugyanis székhely nélkül maradt (felújítások miatt?), és arra a két játszóhelyre kellett kitalálni produkciókat, ahova „száműzetésbe” kényszerültek, így született meg végül a Veszélyes kanyar is. Jó, hogy megszületett, fűzném hozzá.
Bár két, teljesen más stílusú, eltérő formanyelvű és stílusú előadást láttunk a dráMA második napján, mégis volt egy közös szál bennük: a béranyaság, a szeretetéhség,természetesen más-más megvilágításban.
Köllő Kata