fotó: Szabó Károly
Késéssel indul az előadás. Van némi méltatlankodás a közönségben. Elfoglaljuk helyeinket.
Sötét színpad, három képernyőn hullámos vonalak szaladgálnak. Középen piros fényben elektromos gitár adja az akusztikus atmoszférát. Bejön Zoltán. Megtudjuk, hogy 30 éves találkozóra[1] utazik haza Romániába. Múlt idő: Zoltán egy konformista fiú, szegény családból, „nincs pénz fagyira”. Az iskolás évek története fokozatosan közelít a ’89-es események felé. A képernyőkön most már az ő arcát látjuk, egy kamera megfigyeli, rögzíti és kivetíti. Belép Áron is, aki szintén a találkozóra jön haza. Az ő története is a lázadóévekre nyúlik vissza. A múlt felidézéséből kiderül, hogy egy harmadik fiú, Péter is társuk a lázadásban, akinek megidézése a színpadon csak a mese szövetében van jelen.
A három életút egyben generációs korkép. Mi, akik részesei voltunk ezeknek az éveknek, velőnkben éreztük az elmesélt helyzeteket. Az otthonról hozott útravalók, legyen az német márka vagy el nem csattant pofon, mind életszagú. Zoltán szekuritátés behálózása szinte receptre írt és alkalmazott módon történik, akárcsak megannyi kortársáé. A hálátlanság megtorlása is. Hármuk csínytevésének következménye olyan sorskép, amit vagy megéltünk, vagy hallottunk róla. A szökések és szökési kísérletek története ezrek története. A hátramaradottak vegzálása közvetett következménye a szereplőink cselekedeteinek. A sorsok pillangóhatásként fonódnak egymásba. Az ítélet elmarad, senki sem terhelhető a döntései, vagy a sodródásai miatt.
Érzékeny előadás. A közönség együtt lélegzik a szereplőkkel, a történet a fejekben a saját ismerőseinket idézi meg. Amikor megérkezünk a történet végére, már nem azok az emberek vagyunk, akik elindultunk. Nagy utat tettünk meg. Mindannyian megérkeztünk valahová. Nincs pénz fagyira.
Szabó Károly
fotó: Szabó Károly
Yorick Stúdió
Bódi Attila: Lázadni veletek akartam
Rendező: Sebestyén Aba
