Bár voltak nehézségek, sok tervük füstbe ment, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója inkább a kreatív alkalmazkodást, a rugalmasságot, az újratervezésre való hajlandóságot emeli ki az elmúlt év tapasztalatai közül. Nagy Pál vallja: a kultúrára, a színházra minden körülmények között szükség van, így mindig meg kell találni a megoldást a működésre.
– Milyen volt a színház elmúlt éve?
– Mondhatjuk úgy is, hogy érdekes és mozgalmas volt, de akár azt is, hogy eléggé rossz. Hozzáállás kérdése. Sok tervünk, programunk elmaradt. Nekünk az előző évad számos lehetőséget, lendületet adott, és a járvány megtörte ezt, sok bizonyítási lehetőségtől elestünk. Nem tudtunk eleget tenni rangos fesztiválmeghívásoknak, elmaradt a dráMA találkozónk, az osztálytermi előadásunk, szakmai képzések sora, a forradalom.ma (rendkívüli ünnepi produkció, amit március 15-ére készített elő a színház – szerk. megj.), és tovább is folytathatnám a sort. De ha azt vesszük, hogy mindennek ellenére eljutottunk a temesvári kortárs drámafesztiválra, az UNITER-gálán két nevezésünk is volt, a kollégák, akik átestek a betegségen, jól vannak, akkor azt is mondhatjuk, hogy – egyelőre – megúsztuk, lehetett volna sokkal rosszabb is.
– Hogyan hatott a társulatra mindaz, amit a járvány hozott?
– A hangulat szerintem váltakozó és várakozással telített volt. Két színész kollégánktól kellett megválnunk, van új művészeti vezetőnk, de hát a változás természetes velejárója kell legyen a haladásnak, ezért biztos ezután is lesznek még újdonságok a társulatban.
– Melyek voltak a legnagyobb kihívások, amelyekre megoldást kellett találni, amelyeket valahogy kezelni kellett?
– A folyamatos változtatási kényszer volt a legnagyobb kihívás. Majdnem minden betervezett próbafolyamat csúszott, vagy újra kellett programálni. Az, hogy volt egy jól elképzelt és megtervezett évadterv, jó volt kapaszkodónak, de a keletkezett (z)űrt betölteni új produkciókkal, úgy, hogy közben sorra dőltek ki a kollégák, nem volt egyszerű dolog. A legnagyobb problémát a közönséggel való találkozás hiánya jelentette, de az elmúlt két hónapban ezen a téren is zajlik a fokozatos visszatérés a normalitás felé.
– Milyen irányelvek mentén tervezték meg ebben a helyzetben a 2020–2021-es évadot?
– Ahhoz ragaszkodtam már a tavasztól, hogy a mostani évadot úgy tervezzük meg, mintha minden rendben volna. Így sokkal könnyebb számon tartani, hogy mi maradt el, mivel és mikor kellett közbelépni, váltani. Természetesen frusztráló volt, amikor, mint a dominó, borultak fel a betervezett programok, de mivel ez benne volt a levegőben, nem estünk kétségbe. Az is fontos volt, hogy a fenntartó önkormányzat sem várt el értelmetlen „bizonyítási kényszerből” létrejött produkciókat a színháztól, s így ettől a nyomástól tehermentesítve könnyebb volt a valódi munkára koncentrálni, és gyorsan reagálni a válságra. Ez azért nem mindenütt volt így.
– Hogyan látja: az udvarhelyi közönség mennyire fogékony az „online kultúrára”? Milyen volt a fogadtatása az online felületre került előadásoknak, bemutatónak, interaktív műsorfüzetnek?
– Az online kultúrafogyasztás szerintem csak egy szükségmegoldás szabad legyen, és az is csak ideiglenesen. A normális életvitelünk esetében is használni lehet és kell, mint kiegészítő lehetőség, de a kulturális életben alapvető szükséglet az élő kapcsolat. Ezért mi nem is fektettünk túl nagy hangsúlyt rá. Lefutottunk pár „kötelező” kört előadásvetítésekkel, videók készítésével. Sőt, volt egy izgalmas, részben filmes színházi projektünk is, a Beckett-rövidek, de közben állandóan a visszatérésre készültünk. Nem véletlenül mondjuk, hogy a színház közösségi tér, itt találkozni kell, élményekkel gazdagodni. Így is gondoljuk, és ennek szellemében tervezzük életünket. Ettől függetlenül az online jelenlétünk fogadtatása nem volt rossz, de idővel telítődtek az emberek. Mindig valami újat, érdekeset, izgalmasat kell kitalálni ahhoz, hogy fenntarthasd az érdeklődést. Persze, ez igaz az élő, igazi tevékenységre is, nemcsak az online-ra.
Az interaktív műsorfüzet, a Margó egy nagyon üde színfolt a tevékenységünkben, illeszkedik a színházunk sajátos kezdeményezéseinek sorába, akárcsak a Bábműhely, a kirakatszínházi előadásaink, a kocsmaszínházak, a március 15-i programjaink, vagy a Beckett-rövidek. A Margó még képlékeny, meg kell találjuk a legideálisabb, leghasznosabb formáját a célközönségét illetően.
– Hogyan lehetett az adott körülmények között tartani a közönséggel, támogatókkal a kapcsolatot?
– Nehezen. Próbálkoztunk levélben, telefonon, online, de nem az igazi. Azt érzem, hogy a közönség is, akárcsak mi, elfogadta, hogy ez egy átmeneti állapot és ennek lejártára készült, s nem azon kesergett, hogy mit miért nem lehet.
– Hogyan éli, élheti túl a színház a bizonytalanságot, a korlátozott nézőszámot? Anyagi nehézségek adódtak-e emiatt?
– Ha látjuk a végét valami rossznak, akkor könnyebben lehet átvészelni a nehezebb időszakokat. Mi látjuk, akarjuk látni, ezért minden adandó alkalmat megragadunk a közönséggel való találkozáshoz. Még a kirakatszínház is erről szól: ha nem jöhetnek hozzánk, megyünk mi hozzájuk. Biztos, hogy kevesebb nézőnk lesz ebben az évben, de anyagilag ezt az évet nem látom veszélyeztetve. A következő évektől inkább tartok, de ha játszhatunk, akkor nagy baj nem szabad legyen!
– Hogyan tovább?
– Az az igazság, hogy a kreativitásnak jót tett a válság. Mindig résen kell lennünk, és keressük az új lehetőségeket, ötleteket. A gondosan megtervezett 20/21-es évadot majdnem teljes egészében átpakoljuk a 21/22-es évadra, s így tulajdonképpen már a 22/23-as is kész van részben. Tehát tervezünk, újratervezünk, előkészítünk. Keressük a megoldást a kiesett előadások pótlására, de emellett nagyon sok újdonságot várok az elkövetkező évektől… hacsak nem szól közbe egy kemény gazdasági válság, amire mifelénk mindig van esély. A kultúrára, a színházra minden körülmények között szükség van, így mindig ki kell találjuk a megoldást a működésre.
Forrás: Asztalos Ágnes/hargitanepe.ro
