Néhány évvel ezelőtt elkezdődött egy színházi kísérlet, ami azt boncolgatta, hogy a felolvasó-színháznak hol vannak a határai, mik a paramétererei, és kik a hallgatói, nézői.
Elsőként, a 2009/2010-es évadban, Garaczi László Plazma című írásából született egy felolvasó-színházi előadás, amely, rendhagyó módon a kocsmák, kávézók közönségének szólt. Ezt követte a 2011/2012-es évadban a Plazma 2, avagy az Ovibrader, amely szintén Garaczi szövegéből készült. Míg az első Plazma a felszínesebb, humorosabb, könnyedebb vonal mentén mozdult a társadalomkritika irányába, a második már sokkal mélyebb, és fájdalmasabb kérdésekkel foglalkozott.
És itt a harmadik. A meddig felolvasó a felolvasó? Mikor, mitől válik egy szöveg „igazi”, „rendes” színházi előadássá? A kísérlet utolsó állomása.
A Plazma 3 szövege szintén Garaczi Lászlóé. Csodálatos vadállatok. Egy család története. Egy 21. századi családé. Egy olyan családé, ahol anyu és apu elváltak, külföldön dolgoznak, a gyerekek pedig itthon hányódnak. De látszatra mindenki nagyon jól van. Mennyire ismerős, ugye? Ha körbenézünk, hány ilyen helyzetben élő családot ismerünk? Akik a jobb élet, a megélhetés, az anyagi biztonság miatt kénytelenek, és képesek felrúgni az egészséges család intézményét.
A gyerekek látszólag teljesen normálisak, sérülésmentesek. Felszabadult és vidám játékkal ütik el az időt. Komolyan játszanak. Felnőtteset. Úgy, ahogyan ők látnak bennünket. Ahogyan a fantáziájuk, a nagyon pici élettapasztalatuk révén a felnőtteket látják. Ahogy a felnőttek élnek, szórakoznak, haragszanak, szeretnek, gyűlölnek, rettegnek, gyereket nevelnek.
Nagyon groteszk és furcsa tükör ez. A gyerekeink szeme. Ahogyan ők látnak. Bennünket. A világot. Az életet. Ahogyan tőlünk látják, ellesik, eltanulják. Mert ők mindig minket utánoznak. A felnőtteket. A példaképeket.
Tóth Árpád, rendező
