„Nyers és közvetítetlen közelségben zajlik minden, a világítás alig változik, leginkább cirkuszi, s ez a játékstílust is alapvetően meghatározza. Elsősorban nem a lelki rezdülések, a bonyolult viszonylatok ábrázolása, hanem a nyelvi és fizikai erő számít, a reflexek gyorsasága, már az elején rögtön valamilyen cirkuszi-metafizikai síkon bonyolódik a dráma, nem épül fel komótosan, nem jut el sehová, stílusát tekintve szinte a végponton kezdi. Komoly teherpróbája ez egy olyan szövegnek, amely a természetes és természetellenes (a normális és a deviáns, az eksztázisig fokozódó barátság, a homoerotika és a vérfertőzés határát súroló testvérszerelem) találkozási pontján játszódik, és mint szervesen összefüggő egészet, mindkét szférát ábrázolni próbálja, miközben erősen él a nyelvi játékok lehetőségével, ugyanakkor szürreális (bár alapjában véve lineáris) az időkezelése, és eléggé mozaikos a szerkezete. Kérdés, hogy mekkora további bomlasztást és/vagy dekonstrukciót tűr el egy ilyen – kulturálisan is eléggé definiált (franciás) – színdarab. Az efféle vad stiláris attakokat csak egy esetben bírja ki (ez az egyik nagy tanulsága az udvarhelyi előadásnak): ha a játék mögötti mítosz (ezúttal a Cocteau által teremtett testvérmítosz) érintetlen marad. A négy fő figura (Agathe, Gérard, Paul és Elisabeth) között – bármennyire izomból készülnek is olykor a jelenetek – létrejön a cinkosságnak, a szeretetnek, a kiszolgáltatottságnak, a féltékenységnek az az örök közege, ami a cocteau-i alkímia egyik legfontosabb eleme.”
Forgách András, a darab szerzője
