A mindenség leghosszabb zsákutcája a végtelen. Olyankor szokott emlékezetembe kúszni e magam szülte definíció, amikor színészek egyéni előadásáról lépek ki. Egyéni persze az olyan alkotás is, amelyben egy sorstörténet szereplőit színre hozza valamilyen közlésfikció. Mélybeltéri barangolás, elmeutazó játék a DráMa idei első napjának mindhárom eseménye, más-más összetettégi fokon.
Sebestyén Aba Alaszka-rendezése, a történelembe vetett asszonyszemély szabadságkalandja. Elise Wilk darabját, a Yorick Kulturális Egyesület kezdeményezte előadásban a görög tragédiákat idéző mélységben jelenítik meg a marosvásárhelyi színészek.
NORA, sz.1948 / GUSTAV, Anita apja. Nagy Dorottya
VICTORIA, Nora lánya, sz.1972. Berekméri Katalin
ANITA, Victoria lánya, sz.1991 / FREDI, Victoria apja / A MÉRNÖK ÚR. Gecse Ramóna
ALASZKA, egy sugárzó lény / PAULA, Gustav élettársa / CAMI ARADRÓL / SMÂNTÂNĂ NÉNI, postás / JUTTA, a kelet-német JONAS lánytestvére / MARCELA PENESCU, Victoria osztálytársa / ASSZISZTENSNŐ. B. Fülöp Erzsébet.
Négy színésznő jutalomjátéka. Epizódalakításaik révén szinte teljes személyiség- és társadalomrajzot kapunk arról a korról, amelynek két végzetszervező tényezője volt: BERTA, egy krémszínű 1300-as Dacia (gyártási éve: 1983) és a történelemkavaró diktátor, Nicolae Ceaușescu. Kényszerváltozatok műhelye a világ. Lehet benne csillapíthatatlan vágyból, megszokásból vagy érdekből ölelni, s a viszonzást remélni, elvárni, megvenni vagy rettegni. Tragédia a tét, tehát a vágyakért járó bűnhődés nem elkerülhető, ami felé azonban a derű és a mámor kockakövein lépdelhetünk. Az árulásunk lehet vétlen, a menekülésünk történhet kalandvágyból is.
Mind ehhez, Sós Beáta díszlete léten túli absztrakt tér, Cári Tibor zongorazenéje misztikum, Dobre-Kóthai Judit jelmezösszeállítása és Albert Mária fordítása pedig az érzékletesség alapja: poétikus, könyörtelen és vicces is, hiszen egy végzetes Dacia-baleset eredménye lesz a test (Nóra) fogságából kiszabadult lélek (Alaszka) önismereti időutazása.
Ha hétfő, akkor időutazás. Világgá mentem, visszajönnék! – mondja címével a lényeget Berecz Boglárka rendezői segédletével, Torner Anna és gitáros társa, Vargyas Péter.
Amit láttam, arról az ajánló szövege előre tudósít: „Ha az ember lánya spórolt pénzét összegyűjtve egyirányú repülőjegyet vált Mexikóba, majd onnan is tovább megy – tovább és egyre csak tovább –, biztos lehet benne, hogy ezer meg ezer kis elbeszélés témájába botlik az úton. Világvégi motelben, kamionban, sátorban és fizetős vécében alszik. Belize-i rasztakunyhóban főzi a banánlevest, pótszülőkre lel Peruban, katonákkal felesel az indiai hegyek között, karanténhostelbe kerül Új-Zélandon. Gyerekekre vigyáz, lángost süt, pultozik, birkát nyír. Életre szóló barátságokat köt. Néha pokolba kívánja a jelenben élést, pokolba önmagát. Mert mit ér ezer kihívás a beteljesült szerelemhez képest?
Amit érzek, az tömör szimpátia. Öt év barangolás emléksűrítménye: a táj szájra igazítása: egyszájas kozmosz: a szájközi labirintusban empátiával merül meg a nézői fül. A makacsmód oltalmazott kamaszság: lélekben tisztának maradni, visszavágyni az otthonlét unalmát, a szerelem révébe érkezetten, lappangó üzemmódra állítani a mehetnéket: szimultán. Több, mint szimpátia: lelki rokonság.
Csákányi Eszter és Szűcs Katalin Ágnes. Derült égből apropó. Tegnap, a színielőadásokra voksoló kritikusok a legtöbb díjjal az Örkény István Színház előadásait ismerték el. A nyúl fülét a legjobb jelmezért (Nagy Fruzsina és tanítványai a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező szakáról) és a legjobb színházi zenéért (Dargay Marcell) díjazták, a Sokszor nem halunk meg lett a legjobb új magyar dráma/színpadi szöveg kategória nyertese, amelyet Tompa Andrea azonos című regénye alapján írt Gáspár Ildikó. A Szerelem női főszereplője, Pogány Judit, valamint a Boldogtalanok epizódszereplője, Csákányi Eszter révén két színészdíj is az Örkénybe került.
Csákányi Eszter született tehetség: diplomát adó idomítással nem terhelt, nagyszerű színész, akit a művészösztöne tart fiatalon: nem szabad önmagunknál leragadnunk. A legendaépítő jelenlét a kaposvári színház emlékezetes korszakában, a Katona József Színházban, a Krétakörben, a Pintér Béla és Társulatánál, majd célba érkezés újabban az Örkény társulatához. Vallja, hogy a szerepmegoldások lehetősége nem véges, kimeríthetetlen a színészképzelet: a fejlődésnek nem gátja az öregedés. Az ő mutatványa: életkalandregény.
Balogh Tibor írása
Fotók: Kelemen Kinga
2025. szeptember 15.
