Kati: Melyek azok a legfontosabb mondatok, amelyeket elviszel magaddal a 13. dráMÁról?
Réka: „Az élő ritmust keresi a fül” – mondta Boros Csaba a T.E.Á.-n, ez jut eszembe, hogy valahogy számomra is azok a mondatok maradtak meg, amelyek a színházra reflektálnak. Egyébként azt gondolom, hogy ebből a szempontból szerencsés, hogy a fesztiválszervezők választottak egy mottót, mert akaratlanul is elkezdtünk viszonyulni hozzá. Most három mondatot emelnék ki. „Inkább egy méter aszfalt, mint színház” – hangzott el a kerekasztal-beszélgetésen, „Coproducția e viitorul” – mondta Andrei Măjeri és ez, amiről Schneider-Lőnhárt Csenge beszélt: „Azt szeretném, hogy a kőszínházakból kijönnének a dolgok, és lennének például előadások köztéren, és az ilyen független kicsi dolgok meg bemennének a kőszínházakba.” Neked melyek azok a mondatok, amelyek visszhangoznak a füledben? Mit keresett a te füled? És mire talált rá ezen a fesztiválon?
Kati: A zöld macskából megjegyeztem magamnak, hogy „Nem látod ezt a szart itt, amit valóságnak hívnak.” És a meghívott előadásokat nézve sokszor eszembe is jutott, de még többször a beszélgetések alatt, főleg a szombati kerekasztal-beszélgetésen. Ahogy Kónya-Ütő Bence Karcsija viccesen ugyan, de felépíti a negyedik falat az Amikor telihold ragyog a turkáló felett elején, úgy mintha mi, színházzal foglalkozók is építenénk egy falat magunk köré, ami vakká tesz bennünket a többiekre, mások és saját magunk igazi szükségleteire, és egyáltalán a körülöttünk és a bennünk zajló történésekre. Azaz: a valóságra.
A pszichológiához nem sokat értek, de azt hiszem, ezt nevezzük elhárító vagy énvédő mechanizmusnak. Aminek – most, hogy gyorsan rákeresek – meg is találom a különböző formáit: regresszió, elfojtás, reakcióképzés, izoláció, meg nem történtté tétel, projekció, introjekció, önmaga ellen fordulás és ellentétbe fordítás, szublimáció, a támadóval/agresszorral történő azonosulás. De azt is olvasom, hogy tkp. a magunkban lévő szorongást akarjuk így enyhíteni: a valóság meghamisításával igyekszünk a feszültségekkel szemben védekezni azért, hogy a negatív következményeket, a realitással való konfrontációt elkerüljük. A valóságot eltorzítjuk. (Ezt a mondatot a K. Gedeon elején ki is vetítettük.) Mindannyiunknak megvannak a saját, énvédő mechanizmusai, viszont ha ezek túl sok dominanciák kapnak, -zavarok és lelki betegségek alakulnak ki. A valóság eltorzításáról a színházban itt most ennyit – bár nehéz leállítanom magam, mert tényleg ez visszhangzik a fülemben. És hogy még mi? Mit keresett a fülem?
Azt hiszem pontosan ezt, amikor a jól felépített fal kicsit megreped, és kikukucskálunk saját, jól felépített világunkból, és meglátjuk a többieket. Amikor tényleg egymáshoz szólunk. Amikor tényleg kérdezünk. És kíváncsiak is vagyunk a válaszra. Na meg igyekszünk is valamit kezdeni azzal, amit a másiktól kapunk. Ezeket kerestem. És nem sokszor ugyan, de voltak pillanatok, amikor rátaláltam ilyenekre. Boros Kinga kérdései például a T.E.Á-kon ilyenek voltak számomra. Szerettem, mert kíváncsi volt a másikra.
Réka: Volt olyan előadás, ahol azt érezted, kicsit megreped ez a felépített fal és meglátod a többieket?
Kati: Voltak pillanatok, igen. Téglás István egy-két mondata, és főleg a mondatok közti csendjei, ahol megláttam benne azt a gyereket, akiről beszélt. Barti-Lehel András – akit még soha nem láttam játszani – nem akart „szép” vagy „okos” lenni a színpadon, és ettől számomra nagyon emberivé vált. A Playdate is eszembe jut, ahol Fazakas Réka játszani hívott, én viszont annyira arra koncentráltam, hogy figyelemmel végighallgassam az összes hangfelvételt, hogy nem mentem bele a játékba. Én voltam akkor a saját falam mögött. És ezt azóta is bánom.
Neked voltak hasonló pillanataid?
Réka: Voltak, igen. Bár a Részeg halottak… egy teljesen felépített, mesebeli világ úgymond, mégis azt éreztem, hogy sokkal inkább reflektál a valóságra, és ezáltal engem is segít az énvédő-mechanizmusomat, ahogy mondod, egy biztonságos környezetben leépíteni. A Szerbusz!-előadás alatt nézni a kinti közönséget, akik csak úgy megálltak azért, mert azt látták, hogy valami történik. Boros Csaba jelenlétét is szerettem a Madárzsoké alatt. Apropó, Playdate (amiről meg szeretném jegyezni, hogy az egyetlen előadás volt számomra a fesztiválon, ami valóban új formát hozott), tegnap, mikor utaztam át Csíkba, felvettünk két fesztiválozó stoppost, és az elmúlt hétről beszélgettünk. Az egyikük azt mondta, hogy a Playdate egy másmilyen élményt adott. De nem színházi élményt. Kérdeztem, hogyan írná le ezt az élményt. Egy óra énidő, ahol magammal foglalkozhatok, megfogalmazhatok kérdéseket, és kifejezhetem magam (ha szeretném) egy biztonságos környezetben, mondta. Számomra ez színházi élmény. Te mit gondolsz erről?
Playdate. Fotó: Kelemen Kinga
Kati: Amikor először voltam a Playdate-en, talán én is hasonlókat kérdeztem magamtól: „Tényleg színházban voltam?” Most, hogy másodszor vettem részt rajta, ez már fel sem merült bennem. De értem, miért mondhatta, hogy nem színházi élmény. Azt jelenti, hogy elvárásaink vannak a színházzal szemben: legyen színpad, sötét, fények, szerepek. Nem tudom. Azt hiszem, nekem már kezdenek nem lenni ilyen elvárásaim. Sőt, egyre inkább azok az elvárásaim, hogy a felsoroltak ne legyenek, vagy ha vannak, legyen gondolva is róluk valami. Azt viszont már mindenképp hasznosnak tartom, hogy részt vehettünk egy olyan eseményen, ami után arról beszélünk, mit is jelent számunkra a színház. Neked mik az elvárásaid a színházzal szemben?
Réka: Szeretném azt mondani, hogy nincsenek, de ez minden bizonnyal nem igaz. Azt hiszem, egy nagyon erős elvárásom van: hogyan bánnak az időmmel. Én ennél értékesebbet nem tudok adni a színháznak. Be kell látnom, hogy számomra mindig ez a kérdés, ez az elvárás: mire használod az én időmet.
Közben még eszembe jutott egy mondat: „az utcán nem közönség van, hanem normális emberek”. Te minek tartod magad?
Kati: Sajnos nem tartom magam normális embernek, olyan értelemben, hogy nem tudok már úgy meglepődni, úgy örülni egy utcán táncoló, maszkos alaknak, ahogyan azt a megszólaló által „normális”-nak nevezett tette. Attól viszont boldog voltam, hogy láttam: ez megtörténhet.
Réka: Emlékszel arra, hogy mikor tudtál utoljára így örülni színháznak?
Kati: A jó próbafolyamatokban tudok így örülni. Amikor a próba egyszer csak önfeledt játékká alakul. A játékot nagyon szeretem, és hiányolom. Ilyen szempontból üdítő volt a szentgyörgyi színház előadását látni, ahol úgy tűnt, a színészek szeretnek játszani. A 13. dráMÁn egyébként akkor éreztem először az igazi játékkedvet.
De hogy válaszoljak is: azt hiszem, még az egyetem előtt tudtam így örülni. Amikor viszont a tanárok kezdték kérdezgetni, hogy minek is örülök, és biztos vagyok-e abban, hogy az, ami nekem tetszik, színházilag is érvényes, elbizonytalanodtam. S azóta is. Te?
Réka: Miután leírtam a kérdést, jöttem rá, hogy ez vissza fog ütni. Nehezen találok olyan pillanatot, amikor én örültem úgy a színháznak, mint a „normális” emberek az utcán. Legtöbb ilyen áttételes élmény, ahogy te is írod. De van egy pillanat, amire talán így emlékszem: a szerbiai Sirály-előadásban volt, amikor a Draginja Voganjac az asztalon állt, és a többi színész, mint a lovak, dübörögve szaladtak körülötte. Akkor mintha örömöt éreztem volna. Ezt 2013-ban láttam. Kilenc éve. Nagyon is köze lehet ehhez a játékkedvhez, amit te is hiányolsz. Fontos szerintem, hogy ilyen dolgokról lehet beszélni, és ez a 13. dráMA érdeme. Gondolkoztam, hogy milyen javaslatokat lehetne adni, hogy ez a fesztivál még jobb legyen. Neked vannak ötleteid?
Kati: Vannak. Tényleg csak azokat az előadásokat hívnám meg, amelyeket érvényesnek gondolok. És ezzel megkockáztatnám, hogy a 14. dráMA lehet, hogy csak két napot fog tartani, mert abban az évadban összesen három ilyen előadást találnék. De tudnám, hogy az a két nap nem lesz elvesztegetett idő. Te mit javasolnál?
Réka: Én jó iránynak tartom a workshopok szervezését, az olyan szakemberek lehívását, akiknek vannak eszközeik arra, hogyan lehet kortárs szövegekkel dolgozni. Ez az igény egyébként a kerekasztal-beszélgetésen is megfogalmazódott a színészek részéről. A koprodukciókban is látok fantáziát. Meg olyan rezidencia-programokat is el tudnék képzelni, ami megelőzi a fesztivált és a városból építkezik, a városlakókat is jobban bevonva. Azt látom, hogy amikor elindult a dráMA, akkor érvényes volt az, hogy kortárs szövegeknek biztosított teret a bemutatkozásra, mert abban az időben ezek az előadások magukkal vonták azt is (az újszerű dramaturgiával dolgozó szövegek miatt), hogy új formákat hozzanak. Ma már ez nem annyira egyértelmű. A kortárs dráma nem jelenti azt, hogy kortárs színházat is fogunk látni. Viszont erre lenne nagyobb igény.
