Románia 100: a megnemértés virágai
A centenáriumi évben bemutatott Románia 100-nak némiképp megtévesztő a címe, hiszen abból kiindulva joggal gondolhatnánk, hogy a múlt összegzését tűzi ki céljául, ám az előadás sokkal inkább a jelen kérdéseit ülteti el a nézőkben. Az ókori görögöktől megtanultuk: ha megjósoltak valamit, bármit is követünk el, nem kerülhetjük el a sorsunkat. Nárcisz előbb-utóbb meglátja saját tükörképét és beleszeret. Valóban olyan hatalmas hiba lenne önmagunk szeretete? Hogyan is szerethetnénk másokat, amíg magunkat képtelenek vagyunk? Egyáltalán, lehetséges-e szeretni önmagad egy olyan környezetben, ahol száz, sőt ezer éve elásott sérelmek lapulnak a kertedben? Elásva, de mint az előadásból is kiderül, nem annyira mélyre, hiszen egy olyan ártatlannak tűnő esemény, mint egy iskolai ünnepségen elszavalt vers is felszínre hozhatja azokat.
Még el sem foglalja mindenki a helyét a nézőtéren, amikor az anya besétál a félhomályban, és kis halmokat gyúr a színtéren kiterített földből, majd meglocsolja azokat. Mintha ültetne valamit, mi pedig várjuk, hogy mi fog ebből kikelni. Érezni a nedves föld szagát, mint eső után a kertekben. Később a föld már kevésbé élvezhető eleme lesz a díszletnek, hiszen amikor a szereplők képletesen és szó szerint is összerúgják a port, az első sorban fulladozni kezdünk tőle. Nem csak a nézőtéren lesz fullasztó a közeg, hanem ezzel párhuzamosan az anya is egyre inkább fojtogatónak érzi a környezetét, miközben férje csak a saját érdemeit próbálja elismertetni, ami a közösségért és elsősorban az iskoláért tett munkájáért járna. Az egyén és a közösség konfliktusa egyre nagyobb szirmokat bont. Az anya, egy meg nem értett kerámiaművész, aki már az őrültség határait súrolja (akár a többi szereplő). Rájön, hogy hiába ülteti újra és újra a nárciszokat, azok a kifáradt, „halott” talajban már nem fognak gyökeret verni. Az előadás végén kihúzza fejét a földből és elmegy, de nem száraz kóróként sodródik tovább, sokkal inkább a bábjából kiszabadult pillangóvá válik. Nem is akármilyenné, hanem egy pompás királylepkévé, amelynek szárnyai gyönyörűek, de mérgezőek. Követve saját anyja példáját, aki ’89-ben a menekülést választotta, kitör a családi fészekből, ahol senki nem érti meg igazán a másikat. Nincsenek párbeszédek, vagy ha meg is próbálkoznak vele, mindig csak az egymás mellett elbeszélés marad.
Az előadásban nem csak a nárcisz szimbólum jelenik meg következetesen, de az élőzene is. A fiatalok ezen keresztül tudnak a leginkább megmutatkozni. Szöveg szintjén izgalmas karakterek: a piromániás fiú és a reményvesztett, repülni vágyó kislány, de sajnos együk sem kap elég teret a kibontakozásra. Az előadás végén a kislány mondja a záró monológot, és noha a szöveg erőteljes, mégsem éri el a kellő hatást, és ez abból is látszott, hogy a közönség nem kezd el tapsolni, csak egy hosszabb szünet után.
A 11. székelyudvarhelyi dráMA fesztiválon bemutatott előadások jórészt olyan témákkal foglalkoztak, mint a perifériára szorultság, a kisebbségi lét, a határhelyzetek. Bár rengeteg lehetőség rejlik ezekben a témákban, a Románia 100 a Váróteremprojekt más előadásaihoz képest most mintha kevesebb energiát tudott volna megmozgatni.
György Alida
Photo: Bethlendi Tamás
