Take me to Romerica – előadás luxusvonat kivitelben
2019. szeptember 19., csütörtök, este hat óra. Menetrend szerint a 11. dráMA fesztivál nagyszínpad-peronjára berobog az a bizonyos Vişniec-féle Napnyugat expressz (Occidental expres), a nagyváradi Szigligeti Színház társulatának és Zakariás Zalán rendezőnek köszönhetően. Ugyan épp csak megérkezik, szinte észrevétlenül száguld is az új utasokkal tovább. Alig pár perc alatt valóságos vizuális sokk alá kerülünk. A kezdeti sötétséget és az ipari forradalom idején népszerű gőzmozdonyokat idéző füstöt hamar felváltja a szereplők fel-alá masírozása a színpadon, a hirtelen feltárt díszlet és a háttérben levő vászonra kivetített sínek. Bőröndök, hátizsákok, kis- és nagy csomagok mindenhol, meleg, hosszú kabátokat, sapkákat viselő öregek és fiatalok, hegedű és harmonika. Közben hallhatjuk, ahogy a szereplők kissé katonásan, egymás után mikrofonba mondják nemzetiségüket, mintha csak névsorolvasáskor felelnék, hogy jelen. Ha más nem is, egy közös bennük és bennünk, nézőkben: mind közép-keleteurópaiak vagyunk, így a nyugat valami olyasmit jelent sokunk számára, amit egyszerűen csak jobb élet reményeként szokás emlegetni. Azonban ennek a vonatnak a jelenet-fülkéi légkörükben hordozzák a keserédes valóságot: míg egyes szereplőket a nyugat által kreált szabadság és gazdagság illúziója vonz bűvkörébe, addig mások a keleti blokkot, a balkán világot próbálják vágyálom tárgyaként feltűntetni. Merre is száguld akkor ez a vonat? Kik az utasai?
Egyik pillanatban egy olyan kabinban találjuk magunkat, ahol éppen a háborús veteránnak, egy megrögzött Orient expressz utasnak (aki mára már megvakult és kis román zászlós tolószékbe kényszerült) játssza el lánya újra és újra az említett vonat elsuhanását. A kalauzzal társulva ketten szokatlanul leleményes módon, lábdobogással imitálják a vonat döcögését, egy ventilátor segítségével a menetszelet teremtik meg, míg egy hangosbemondó segítségével jelentik be a vonat áthaladását, a már ismert frázisokat használva („Vonat érkezik … irányból”). Az előadás vége fele ez a jelenet majdnem ugyanúgy megismétlődik a színen, ezzel is keretbe ágyazva az előadást. Bár önmagában még mindig erőteljesen hat, a következő percben az idős vonat-fanatikusnak kissé színpadiasra sikerült halála felülírja az addigi élményt.
Ám nem ez az egyetlen keret-jelenete az előadásnak. Két ízben is átélhetjük, hogy milyen érzés belecsöppenni egy reklámfilmforgatásba. A téma mi más is lehetne, mint balkán-hazánk teatralitástól, túlzástól, zajtól és pezsgéstől terhes bemutatása. Első körben cigányesküvő, pálinka, bujaság, majd Drakula és a rózsaszínparókás vámpírlányok feszengenek a kamera előtt. Nekik nem vörös szőnyeg, nekik vörös fény dukál. A felvételeket pedig egy plazmatévé képernyőjén keresztül követhetjük végig, s bár a nyugati utasok számára kellene ízelítőként szolgáljon ez a hangulat, nevetések közepette mi próbáljuk lenyelni azt a kesernyés ízű gondolatot, hogy ez a kép, amit propagandaszerűn festünk magunkról, valójában nincs rendben.
De nem csak keletről, hanem nyugatról alkotott sztereotípiákba is belebotlunk, ahogy haladunk tovább a vagonok sűrűjében. Hiszen van itt minden. Szemeteskukákat nehézsúlyokként emelgető amerikai, annak pénzét (is) kívánó, anyából lett prostituált, vagy épp Párizsból hazatérő hölgyemény, aki szívesen leleplezné apjának besúgói előéletét egy általuk jól megírt könyvben. De van doktorandusz is, aki éppen a még kommunista keletre mért nyugati hatást kívánja bizonyítani, őt viszont visszautasítja a bajuszos elvtásnő, aki le is gyűri az ifjút egy mikrofonállvánnyal.
Szerencsére a humor forrása nem csak abban leledzik, hogy bizonyos szereplők nem tudnak jól angolul, bár el kell ismernünk, hogy sokszor meg-meg mosolyogtat az, ahogy például a román hegedűs igyekszik megértetni magát az angolul beszélő szaxofonossal (természetesen a zene nyelve végül mindent hátrányt áthidal). Az előadás a peremhelyzet kiszolgáltatottságát, a nyugat elérhetetlenségét és fejletstégét túlzással és humorral dolgozza el. No meg persze emellett rengeteg vizuális hatással, technikai megoldással. Ez néha kicsit soknak tűnik és talán nem érződik elég indokoltnak, de mindenképpen leköti a néző figyelmét, és szórakoztatja. Ahogy az élőzene is, ami az előadás egyik legnagyobb érdeme, s más zenei bejátszás mellőzhető is hasonló helyzetben.
A végállomáson a megismert szereplők várnak minket, közösen énekelve (talán egy szebb jövő reményében, vagy örök pozitivizmust fogadva a nehéz időkben) a Don’t worry, be happy című Bobby McFerrin slágert. Noha szorosan nem kapcsolódik ez a jelenet a laza, mozaikszerű, vagy talán nem is létező történetszálhoz, amikor tizenöt ember együtt énekel, és a hangszerek is megszólalnak a színpadon, akkor kétség kívül megtelik a légkör élettel.
György Evelin
