Swipe helyett kézfogás: Love me tinder a 11. dráMA fesztiválon
Hogyan ismerkedünk most, mitől függünk és mitől függnek a párkapcsolataink? Kit húzunk jobbra és miért? Milyen az az irány, amerre kimozdult a társkeresésünk? Ehhez hasonló kérdéseket szegez nekünk Győrfi Kata Love me tinder című darabja.
Ugyanakkor a kolozsvári Reactor társulat által színpadra vitt, Adina Lazăr rendezte előadás arra tesz kísérletet, hogy mindnyájunkat, akik a nézőtéren ülünk, aktív résztvevőkké tegyen. Egy valóságshow-t idéző találkozó, egyfajta elvonó, terápiás kör, ahol tapasztalatainkról beszélhetünk – a Tinder Anonymus. Ilyen térré válik a színpad.
A színészek játéka folyamatosan beemeli a közönséget a darab különböző epizódjaiba, improvizációs részek ezek, melyekben a néző hirtelen a színpadon találja magát, válaszol, ül vagy épp levadász egy mamutot. Úgy kerül színpadra, mint szereplő, s az előadás talán legelőnyösebb részei amikor a nézőket a színészek felszólítják, saját fellépő társaikká formálják és problémáikat velük együtt illusztrálják. Annak ellenére, hogy nem mindenhol tűnt egészen indokoltnak, illetve nem egészen kerültünk közelebb a témához, felvetett problémához azáltal, hogy a közönség egy tagja képezett le egy párkapcsolatot akadályozó gondolatmenetet, világnézetet. Azt a tényt viszont mindenképp hangsúlyozta, hogy bármelyikünk állhatna ott, ezeket a történeteket mesélve. Mindnyájan ebben a virtuális világban élünk, ismerkedünk és könnyebben tesszük meg az első lépést a képernyőn keresztül, mintsem személyes kontaktussal.
Randi jelenetek váltották egymást sorra, melyeket mindig megelőzött a kivetített „It’s a match!” felirat, jelezve, kiknek a tinderrandi-tapasztalatába fogunk majd belekóstolni. Ezek a részek kiléptek a találkozó, összeülés keretéből, prezentálták az ott elmondott tapasztalatokat. De milyenek ezek a tapasztalatok?
Valahogy amiatt, hogy online felületen kutatunk és bukkanunk fel – egy olyan térben, ahol egyértelmű, hogy miért vagyunk ott – több elvárással közelítünk a másikhoz, mint ahogy talán egyébként tennénk. A saját kitételeink, hozzáállásunk mellé társul mindaz, amit már az alaposan megvizsgált (tinder)profil alapján várunk el. Így lehet, hogy saját elveinkből sem tudunk kilépni, engedni, kicsit sem. Mindez a darabban pedig erősen sztereotip módon ábrázolt figurákkal jelenik meg. S bár az előadást nézve egyikünk sem hinné, hogy a valóságban ennyire ne tudnánk igazodni, kimozdulni, formálódni, az ironikus megközelítés és reprezentáció megmutatja: fennállhat mindennek a lehetősége, ha elkeseredett társkeresési kísérleteink tere a Tinder alkalmazás marad.
Elvek, tapasztalatokból táplálkozó ítéletek, félelmek és elvárások vitája folyik a szemünk előtt, melyeket öt szereplő fest meg, s miközben kiderül, hogy önmagában egyik hozzáállás sem elég vagy helyes, mi is rájövünk: nem is tudunk azonosulni egyik szereplővel sem. A sarkított, kissé bedobozolt jellemek, tipizált figurák ugyanúgy fognak bele mindegyik randiba, s ugyanazzal a kudarccal lépnek ki belőle. A felszínes macsó hübrisze megmarad, a naiv elképzeléseket dédelgető Raluca mindig tovább reménykedik, Ana ugyanolyan mértékű önértékelési problémáival érkezik s következő randira. A tapasztalatlan, félénk srác pedig ugyanúgy szorong tovább.
Sok randevú jelenetet látunk, a szereplők viselkedése mégsem mindig tiszta, bizonyos szituációkban jellemük nem bontakozik ki teljesen. A helyzetek változnak, a jellemek viszont nem, fejlődésük nincs, nem mozdulnak ki szokásaikból, felfogásukból, bármi is történik. Egyetlen tanulságot vonnak le: ezután inkább távol maradnának az online ismerkedéstől. Ők maguk azonban nem változnának, s bár lehet nem feltétlen kell, a labdát mégiscsak feldobja az előadás. Így azonban a vélt üzenet, konklúzió súlya is egyensúlyozik még valahol. Érezzük, de nem üt meg annyira, mint ahogy közelségünk miatt kellene. Nem sétál egészen hozzánk, hiába sétáltunk mi be a közös térbe.
Az előadás vége visszatér az eredeti keretbe, melynek mi magunk is újra részei vagyunk, ugyanakkor melynek határai az előadás során kissé elmosódnak. Így nem mindig tudni: az öt szereplő közül mikor melyikük a keretnek vagy a felidézett történetnek részei. De az biztos, hogy újra ott vagyunk, magunk mögött hagyva tapasztalatainkat és elcsomagolva az előadás közben megfogalmazódott kérdéseket.
Hogyan befolyásolja a párkapcsolatról alkotott elképzeléseinket az online tér? Meglehet, könnyen elérjük egymást, de nehezebben értjük meg. Mi irányítjuk a teret, és lehet pont ezért nem működik? Mert abban a térben, mely fizikálisan körbevesz, melybe nincs beleszólásunk, nos, ott talán azzal találkozunk, akivel pontosan találkoznunk kell, s ha a magányunkon akarunk segíteni valóban jobb a sablonos „Van tüzed?” kérdés, mint jobbra-balra swipe-olni.
Ferencz Hedvig
