Mi a fólia egyik oldalán, ti a másikon, egymástól elválasztva. Vagy mégis van átjárás? Cserélhet szerepet az alkotó és a befogadó? Fel lehet borítani a klasszikus „rendet”, a hagyományt? A 9. IFESZT zárónapjának mindkét előadásában ott bujkált ez a gondolat, akár a modern színház hitvallásaként.Méltó befejezése volt a vasárnap esti két előadás a Tomcsa Sándor Színház által megrendezett 9. Interetnikai Színházi Fesztiválnak: a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház egy kortárs török drámát, a nagyváradi Szigligeti Színház társulata pedig egy modern köntösbe csomagolt Shakespeare-klasszikust mutatott be.
Lehalkították az életet
Sok szempontból formabontó volt a temesvári társulat délután öt órakor kezdődő előadása: Tuncer Cücenoğlu Lavina című darabját (mint kiderült, kissé átírva) Kedves Emőke rendezte, és igencsak beleadta minden fantáziáját. A kortárs török darabot többek közt rendszerellenes hangvétele miatt választotta – a szerző a mai Törökországban sokat kockáztat(na) véleményének kinyilvánításával, nálunk viszont új, „hazai” értelmezések is kapcsolódnak a témájához, amitől még érdekesebb, szerethetőbb lesz az előadás.
A darab egy kis, elzárt anatóliai faluban játszódik, a hegyekben, ahol az állandó lavinaveszély határozza meg az élet rendjét: az év kilenc hónapjában minden zaj, hangos tevékenység tiltott, mivel egy apró rezdülés is előidézheti a falu pusztulását jelentő lavinát. Az emberek majdnem teljes némaságban kénytelenek élni háromnegyed éven át: érzelmi kitöréseiket kordában kell tartaniuk, zajos tevékenzségeiket, ünnepeiket és a szüléseket pedig az év maradék három hónapjára kell „időzíteniük”. Egy fiatal, várandós asszonynál viszont a koraszülés jelei mutatkoznak a némaság időszakában, az újszülött érkezése pedig zajjal jár, így veszélybe sodorja a falu életét. A hagyomány szerint élve el kellene temetni, hogy a falu megmeneküljön…Mi tagadás, a szerző ezzel a darabbal eléggé beszól a török társadalomnak, az olykor irracionális alapokon nyugvó hagyományok már-már fanatikus betartásának. Az alaptémát viszont magunkénak érezhetjük mi is, Európa vagy a világ más pontjain: a zárt rendszerek, a kirekesztő közösség, a többség által elfogadott és fenntartott normától való eltérés büntetése, a hagyományokba, idejétmúlt sémákba való kapaszkodás vagy a röghöz kötöttség mindenütt ismerős fogalmak.
A rendező és a szereplők sok újdonságot vittek bele az előadásba: komoly kihívást jelenthetett például, hogy a darab szövegét végig suttogták, ráadásul a színpad és a nézőtér közé átlátszó fóliát húztak, ezzel is erősítve az izoláció érzetét. Emiatt minden néző fülhallgatóval hallgatta a darabot, ami egyedülálló élményt nyújtott az udvarhelyi közönségnek.
A mikroporttal felszerelt színészeknek a speciális körülmények miatt meg kellett tanulniuk megfelelő hangerővel suttogni, illetve minimalizálni a játék közbeni egyéb zajokat, zörejeket. A székek hangtalan mozgatását és más tárgyak zajtalan pakolását például elég sokáig kellett gyakorolni, mivel a színészek ezeket a zajokat nem mindig hallják, de fülsértővé válhatnak a fülhallgatón keresztül – derült ki a közönségtalálkozón. Az előadás alatt több néző annyira beleélte magát a csendes darabba, hogy a terem elhagyása után ők maguk is suttogva beszéltek, és bántónak érezték a hangos beszédet – ez is jelzi, hogy a társulat játékával sikeresen bevonta a némaság világába, mondhatni, átszakította a fóliát.Amatőröket alakító színészek
Komoly színpadi technikával, modern jelmezekkel és színházi nyelvezettel dolgozta fel a nagyváradi Szigligeti Színház társulata William Shakespeare Szentivánéji álom című klasszikus komédiáját, Tarnóczi Jakab rendezésében. A hagyományokkal szakítva a társulat rengeteg saját szöveggel és gondolattal adott új „csavart” a történetnek. A szereplőgárda, az Udvarhelyen jól ismert váradi társulat (amelynek több színésze is székelyudvarhelyi) kiegészült frissen végzett színészhallgatókkal, akik méltón megállták helyüket a tapasztaltabb kollégák között.
Kiemelhetnénk az előadás komoly és összetett díszletét, a jelmezek tökéletesen megkomponált színvilágát (néhány kivétellel pasztellszínű melegítőkben, „tréningekben” játszottak a színészek, amelyekhez mindenki fehér cipőt vagy magassarkú csizmát viselt és Beatles-szerű, fekete parókát), a magas szintű zenei produkciókat, a különleges technikai elemeket (a színpadot földnek ható kávézaccal borították be, és többször is esőt permeteztek, amitől a színtér látványosan „sáros” lett – jutott is belőle minden szereplőre). Mégis a leginkább a színészek, karakterek játéka, a rengeteg replika, a nagyon aktív és interaktív próbafolyamat során kialakult szövegbeli csavarok voltak azok, amik a leginkább szívünkbe zárták a darabot.Az előadás után az alkotók elmondták, hogy – főként azoknál a részeknél, ahol a színdarab szerint lelkes amatőrökből álló „társulat” próbálja összeállítani saját darabját – rengeteg improvizáció, videófelvétel és viccelődés után állt össze a szöveg, a társulat legjobb beszólásaiból. Más jeleneteknél is sokszor „kikacsintanak” Shakespeare szövegéből, de a darabbéli társulat próbáin rengeteg belső poén, színházi vicc is elhangzik.
Ezek a jelenetek lehetnek vicces reflexiók a színházi alkotói folyamatra, de rámutatnak a laikusok és színházi emberek közt időnként érezhető szemléletkülönbségre is: rengeteg olyan kérdést vetnek fel, amelyek a szakmabeliek számára viccesnek tűnhetnek, de a laikusok szemszögéből nézve teljesen jogosak (például, hogy hogyan lesz az hihető, ha egy ember falat vagy holdat alakít, és mégis mi az ő dolga a színpadon). Az amatőr társulat próbái és végül a hevenyészett darabjuk bemutatója kapcsolatot teremt a laikusok és a színházi világ között, bemutatva, hogy szépsége, mondanivalója bárki alkotásának lehet, a képzeletbeli fólián innen vagy túl.A legviccesebb szünet
A társulat „workshopja” volt az előadás szünete, amely alatt nagyon megérte bent maradni a teremben, hiszen azalatt hangzott el a legjobb poénok többsége. Számomra mindig különleges élmény látni, amikor jó színészeknek rossz színészeket kell alakítaniuk a színpadon – a nagyváradi társulat művészei sikerrel teljesítették ezt a kihívást. Az előadás utáni közönségtalálkozón ráadásul kiderült, hogy a társulat csak néhány napja mutatta be a darabot, és ez volt a második előadásuk.
Az IFESZT utolsó estéjének közönségtalálkozói meglehetősen népesre sikerültek, és a színházbarát, illetve a szakmai közönség a programok lejárta után még órákig a színházban maradt. A közvetlen hangulatból érezhető volt, hogy a fesztivál nem csak az előadásokra vonzotta be a közönséget közel másfél héten át, de elérte, hogy a néző otthon érezze magát a színház falai között, és ne érezze magát elzárva a szakma világától, hanem akarjon maradni, merjen kérdezni és vágyjon megismerni a színházi szcéna „másik” oldalát.
Bálint Kinga Katalin
