Matei Vișniec darabja, a Migránsoook, avagy túlsúlyban a bárkánk tényleg felkavaró, nem csoda, hogy a színészek között voltak olyanok, akik elsírták magukat az első olvasópróbákon. Az IFESZT pénteki napján arcul ütött a valóság.Kényes téma, kifinomult játék
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulata tavaly vitte színre Matei Vișniec Franciaországban élő román írónak, a Radio France Internationale újságírójának legaktuálisabb és talán leginkább húsbavágó darabját. Az alkotó tavaly, a dráMÁn látta a darabot, amely után minden színésznek külön-külön gratulált. Nem is csoda: bizonyára komoly lelki erőt igényelhetett a különféle szerepek – migránsok, embercsempészek, szervkereskedők, politikusok, migránsellenes és migránspárti karakterek – megformálása, illetve a körültekintően, a problémát rengetegféle vonatkozásában bemutató darab információinak feldolgozása.
A Migránsoook eleve erősen indít. A téma testközeliségére ráerősít a színpadi térrel való játék: a nézők a színpad hátsó részén felállított széksorokon ülnek, miközben a darab egyes jelenetei a színpad első felében, mások a nézőtéren zajlanak, s rögtön az első jelenetben kiderül, hogy a nézőtér tulajdonképpen egy migránsokat szállító bárka, mi pedig az otthonukat elhagyó, Európába tartó emberek helyzetébe csöppentünk. Ez eleve kizárja, hogy távolságtartással szemléljük a következő közel két óra történéseit.Megnyugodhat mindenki, aki eddig még nem látta a darabot, és attól tart, hogy az állást foglal a migránsok ellen vagy mellett: az előadás tárgyilagosságra és a téma minél több szemszögből történő bemutatására törekszik. Így szinte biztos, hogy mindenki számára tartogat újdonságot, és leginkább továbbgondolkodásra készteti a nézőt.
Nem egy igazság létezik
A darabban több szálon, párhuzamosan zajlanak a történetek, mint ahogyan a valóságban is: amíg az egyik országban kerítéseket húznak fel, addig másutt éppen útnak indul egy újabb csempészhajó, amelyről kiderül, hogy tizenhárommal több embert szállít, mint szabadna – a darab egyik legerősebb jelenete az, amikor a nézők közül ráncigálják ki a „potyautasokat”, és dobják őket a tengerbe. Ugyanebben az időben gyerek- és szervkereskedők környékezik új „áldozataikat”, a tengerparton pedig tízesével sodorja a partra a holttesteket a víz. Ugyanakkor egyre nőnek a menekülttáborok és ezek körül a szemét, tanárok küszködnek a bevándorlók gyerekeivel, és merényletek követik egymást, miközben a vezető politikusok számára a polkorrektség a legfontosabb téma, és eszük ágában sincs valós lépéseket tenni a probléma megoldásáért.
A darab hatalmas érzékenységgel igyekszik az egyes témákat „testközelből” bemutatni. Az általánosítások mögött meghúzódó egyéni emberi sorsok, tragédiák rámutatnak: a személyes szabadság vagy éppen a család elvesztése, a kiszolgáltatottság érzése, a kilátástalanság és a küzdeni akarás egyetemes emberi érzések, jelenségek, amelyek Európa határain kívül és belül is ugyanúgy munkálnak az emberek lelkében, és cselekvésre vagy beletörődésre késztetnek.A züllöttnek tartott Európa paródiája egy nagy éjszakai show transzvesztitákkal, divatbemutatóval, hulladékból készült ruhákkal – sejtjük, hogy ez nem feltétlenül a szerző véleménye, de hogy nagyon sokan így látják a vén kontinenst, az egészen biztos. Ahogy a darab előrehalad, szinte észrevétlenül egyre több és több hulladék gyűl fel a nézőtéren és a színpadon: kólásüvegek és –ládák, a víz által partra vetett halottak ruhái és a gyerekek játékai, hamisított, épp ezért fulladást okozó mentőmellények, illetve rengeteg papír, műanyag és használhatatlan telefon tölti meg a látómezőnket, erős kritikaként a globalizált fogyasztói társadalom számára. Afrikában vagy Ázsiában például ugyanazt az üdítőt isszák, ugyanolyan telefont használnak, mint Európában.
A darab vége egyszerű és nagyon őszinte: a színészek bevándorlókat alakítva szembeülnek a nézőkkel, és rövid eszmefuttatásokat tesznek arról, hogy mi is vár, mi várhat ránk. Kilátásba helyezik a többnemzetiségű kultúra általánossá válását, és rámutatnak arra, hogy a globalizáció visszafordíthatatlanul megváltoztatta a világot. Közhely, hogy a jövőt nem látjuk, de azért elképzelésünk lehet róla, és valószínűleg mindannyiunkat foglalkoztat a téma.Főleg, ha képbe kerül a migránskérdés, amely igazából csak néhány éve robbant be a Kárpát-medencei köztudatba, de azóta is állandó közbeszéd tárgya, és kevesen mondhatják el magukról, hogy érzelemmentesen viszonyulnak hozzá. Azóta persze lecserélődtek a kifejezések (ez a darabba is szenzációsan be van építve, a politikus és a tanácsadója párbeszédébe), hiszen az illegális bevándorló és a menekült szavakat ma már alig használjuk, helyette majdhogynem kötelező a sokkal általánosabb és előítélet- meg diszkriminációmentesnek tűnő „migráns” megnevezés.
Az utolsó gondolatok egyike éppen ez: valahol mindannyian migránsok vagyunk, úton egyik országból a másikba, egyik kultúrából a másikba – egy hajóban evezünk tehát.
Bálint Kinga Katalin, Katona Zoltán
