Rivalda: abszurd bírálat a művészetet elutasító világnak – kronika.ro

Ez a darab segélykiáltás a művészetért, vallja Zakariás Zalán rendező a Tomcsa Sándor Színház idei első bemutatója Matei Vişniec És a csellóval mi legyen? című abszurd drámája kapcsán.

És a csellóval mi legyen? Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, 2009. Szerző: Matei Vişniec. Rendező: Zakariás Zalán. Szereplők: Jankovics Anna, Szűcs - Olcsváry Gellért, Posta Ervin, Hadnagy László. A mű 1989 decemberében, a rendszerváltás idején született, olyan több évtizedes időszak után, melyben az igazi művészet mostohagyermekként volt csak jelen. Vişniec ezzel az alkotásával támadta a kommunista rendszert, de általában véve, a művészettől elforduló világot is kritizálja. Krónika Könyvespolc Adott egy kis tér: egy váróterem, ahol mi, nézők is jelen vagyunk az előadás idején. És adott négy szereplő: a csellós és három társa, akik végül kitoloncolják a művészt a teremből, mely az adott esetben az egyetlen lehetséges élettér, hiszen kint tombol a vihar, folyamatosan esik az eső. Az egymásra utaltság, az összezártság furcsa dolgokat vált ki a szereplőkből: megmutatja esetlenségüket, gyengeségeiket, türelmetlenségüket, ami végül is a művészt/művészetet jelképező csellós vesztét okozza, hiszen társai nem tudják elviselni a csellós játékát, mely ugyanolyan erős és monoton, mint a kint zuhogó eső. „Meg kell válni tőle” – fogalmazódik meg a többiekben. Ezt a folyamatot látja a néző, mégpedig úgy, hogy végig nevet, hiszen a humorral, játékkal fűszerezett dráma úgy jut el a mondanivaló kiteljesedéséig, hogy közben a szerző fanyar humora felszabadult nevetésre készteti a nézőt. Jankovics Anna vérbeli szőkenő-alakítása megnevettet, Olcsváry Gellért tiszteletlensége helyenként egyenesen ijesztő, Posta Ervin esetlen öregsége pedig szánalmat ébreszt. Különbözőségük egymásra utaltságukban hasonlósággá válik a csellóssal szemben, ez azonban könnyed játékban nyilvánul meg a néző számára. „Számomra a humornak két arca van: az, amelyik nevetésre, és egy rejtett arca, amely sírásra késztet. A darabjaim a szomorú humor feletti szárnyalások” – vallja M. Vişniec. Míg a csellós őrületbe kergeti a többieket, a nézőt elgondolkodtatja a jelenség. És feltevődik a kérdés, hogy manapság mennyire vagyunk nyitottak a művészetre. Miután a három szereplő megszabadul a csellóstól, béke köszönt rájuk. A férfiak ülnek a padon, halvát eszegetnek, a legnagyobb közömbösséggel az időjárásról beszélgetnek, miközben a háttérben a riadt arcú nőnek, kezében az elárvult hangszerrel, egyetlen kérdése marad: „És a csellóval mi legyen?” Szerző(k): Csáki Emese, kronika.ro 2009. október 07.

« vissza •